Tóth László (PPKE BTK, Magyar Nyelvészet – Nyelvpolitika… szekció)
1973-ig az Európai Közösségeknek négy hivatalos nyelve volt: a francia, a német, az olasz és a holland. Belgiumban ezek közül több hivatalos államnyelv: a francia az ország déli részen élő, a francia nyelvterülethez földrajzilag is kapcsolódó vallonok anyanyelve, míg a flamandok lakta tartományokban a holland. (1985 óta a németek által is lakott tartományokban hivatalos nyelvnek számít a német.) Luxemburg hivatalos nyelvei a luxemburgi, mely a német nyelv frank nyelvjárásainak Mosel vidéki csoportjához tartozik, a német és a francia, bár ez utóbbi többnyire az iskolában tanult kultúrnyelv (vö. Fodor, 1999. 415). “Funkcióit tekintve a luxemburgi magában a nagyhercegségben a francia és a német irodalmi, ill. hivatalos nyelv mellett nemcsak teljes egyenlőséget élvez, hanem az élet bizonyos területein elsődlegesnek tekinthető. Míg a nemzetközi érintkezés, a törvényhozás és a rendeletek nyelve a francia, az irodalmi német pedig az adminisztráció és a törvénykezés terén vele egyenlő, a luxemburgi mindezeken kívül a hivatalosan elismert «nemzeti nyelv». Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a törzsökös lakosság háromnyelvű. 1984. február 24-én a helyi moseli frank nyelvjárást törvényileg is az önálló nyelv rangjára emelték, és mint ilyen a luxemburgiak identitástudatának legfőbb hordozója” (Fodor, 1999. 871). A luxemburgi azonban nem hivatalos nyelve az Európai Közösségnek.
1973-ban az Európai Közösségek tagja lett Nagy-Britannia, Írország és Dánia, az EK hivatalos nyelvei ekkor az angollal és a dánnal bővültek. Noha az ír (gael) nyelv bevezetése is szóba került, Írország esetében elegendőnek tartották az angolt, minthogy a tulajdonképpeni államnyelv szerepét az tölti be. Az ír státusza – annak ellenére, hogy Írországban az “első hivatalos nyelv” – a Közösségben sajátos: a Közösség hivatalos és munkanyelvei (erről később) “nem foglalják magukba az ír nyelvet sem hivatalos, sem munkanyelvként. Az egyetlen kimondott elismerés, amit az ír nyelv megkapott az EGK dokumentumban, az a jog, hogy használhatják az ír nyelvet az egyezmények – melyek különböző közösségeket hoznak létre – szövegeinek és az ezeket az egyezményeket módosító vagy kiegészítő iratoknak a megfogalmazásához, és az a tény, hogy ezek az ír nyelvű szövegek ugyanolyan érvényességgel bírnak, mint a hivatalos vagy munkanyelveken megfogalmazott szövegek” (Mac Mathúna, 1999. 221). Az ír ugyanakkor az EK hivatalos és munkanyelveivel egyenlő státuszt kapott mint eljárási nyelv az Európai Bíróságon, de ez csak elméleti szinten igaz, gyakorlati megvalósítását nem sikerült elérni. Az ír nyelv helyzete tulajdonképpen rávilágított az Európai Közösségek nyelvi szabályozásában kezdettől fogva meglévő ellentmondásra (is): az elmélet és a gyakorlat ellentétére, a francia és – 1973 után – az angol túlsúlyára.
1979-ben Görögország, majd 1984-ben Spanyolország és Portugália is tagjai lettek az Európai Közösségnek, így hivatalos nyelvvé lett a görög, a spanyol és a portugál. Spanyolországról megjegyzendő, hogy “a második soknyelvű alakulat Európában a [korábbi] Szovjetunió után. (…) Demográfiai értelemben a spanyol állam három «fő nyelvet» ölel fel a területén belül – spanyol, katalán és gallegó [Más néven galíciai, mely a portugállal áll nagyon közeli rokonságban.] – és egy kisebb elterjedtségűt, a baszkot. (…) A spanyol állam ennek ellenére a világ leginkább egynyelvű országai közé tartozik hivatalosan. A «spanyol eset» egyedisége tehát abban áll, hogy sajátos ellentmondás van nyelvi-politikai szerveződése és szociokulturális alapjának összetétele között” (Ninyoles, 1999. 166). Így például a katalán, amely az anyanyelvi beszélők számát tekintve az európai nyelvek között a tizenkilencedik helyet foglalja el (mögötte következnek: belarussz, dán, finn, norvég), természetesen nem lett hivatalos nyelve az EK-nak sem.
1995-ben, Ausztria, Finnország és Svédország belépésével (Norvégia EU-csatlakozását az 1994. novemberi norvég népszavazás elutasítja), a finn és a svéd tovább bővítette a hivatalos nyelvek számát. Bár Ausztria államnyelve a német, az osztrákok ragaszkodtak ahhoz, hogy bizonyos ausztrocizmusok használata az Unión belül is biztosított legyen.
Az Európai Uniónak tehát jelenleg (2003. március!) 15 tagállama, 368 millió lakosa és 11 hivatalos nyelve van. Az Unió hivatalos lapja, az Official Journal of the European Communities mind a 11 hivatalos nyelven megjelenik. A 15 tagországban ugyanakkor 13 államnyelv létezik, s egyes országok meghatározott részeiben más nyelvek is hivatalosnak számítanak. Ilyen például a német helyzete Belgiumban, vagy a már említett kataláné, baszké és gallegóé Spanyolországban. A tagországokban beszélt nyelvek száma megközelíti az 50-et, s az ezekhez kapcsolódó dialektusok száma szinte felmérhetetlen.
A Montánuniót létrehozó szerződés franciául íródott, s a közösség hivatalos és munkanyelvét illetően is logikusnak tűnt, hogy az a francia legyen, több okból is: a francia volt a Hágai Konferencia egyetlen hivatalos nyelve, de hivatalos nyelv volt – az angol mellett – a Nemzetek Szövetségében is, továbbá ez volt az egyetlen nyelv, amelyet mind a hat alapító államban oktattak. Az elképzelés ellen elsőként a flamandok tiltakoztak arra hivatkozva, hogy ez felborítaná a nyelvi egyensúlyt Belgiumban, azaz a Montánunió nyelvi szabályozása olyan hatással lenne Belgium tényleges nyelvhasználatára[1], amely eredményeként a francia nyelv erősödne a flamand (illetve holland) rovására. A flamand tiltakozás azonban nem eredményezett azonnali megegyezést.
Bár abban egyetértettek az államok, hogy a négy nyelv alapvetően egyenrangú, Franciaország – tekintve, hogy a Montánuniót létrehozó szerződés francia nyelven született – ahhoz ragaszkodott, hogy a végrehajtási utasítások és a bíróság általi jogértelmezések szintén francia nyelven szülessenek meg, azaz a francia szöveg legyen az irányadó. A flamandok azonban többet akartak, s kitartottak amellett, hogy a holland is legyen hivatalos nyelv az Európai Szén- és Acélközösségben. De gondoljunk bele, milyen furcsa lett volna, ha a szervezetnek csak e kettő a hivatalos nyelve, miközben a német és az olasz nem élvezi ezt a státuszt, jóllehet Németország és Olaszország népessége jóval túlhaladja a holland–flamand nyelvközösség lélekszámát. Németország ezért “azt javasolta, hogy a szerződés és a bírósági jogértelmezés mind a négy nyelven (francia, német, olasz, holland) önálló, autentikus szöveg legyen, tehát egyik nyelvi változat se legyen mérvadó a többivel szemben, egyik se szolgálhasson összehasonlítási alapul a többi számára. Mivel az álláspontok alapvetően különböztek, a nyelvi szabályozás hosszú ideig nyitott kérdés maradt. A németek számos jogászt és szakértőt bíztak meg annak tanulmányozásával, hogyan szabályozták a nyelvi kérdést a különböző nemzetközi szervezetek, illetve milyen a nyelvi szabályozás a többnyelvű országokban. Ennek során elsősorban a svájci, a kanadai, a belga és a dél-afrikai megoldást vizsgálták, a nemzetközi szervezetek közül az ENSZ, a Nemzetközi Bíróság, az Európai Tanács és a NATO szolgáltak példaként. Végül a német fél úgy fogalmazta meg javaslatát, hogy a Montánunió esetében a nyelvi kérdés szabályozásánál nem a nemzetközi szervezeteket, hanem sokkal inkább a többnyelvű államokat kellene figyelembe venni. Végül 1952-ben a külügyminiszteri konferencia a német javaslatot fogadta el, és az ott született jegyzőkönyv kimondja a négy nyelv egyenjogúságát és egyenrangúságát. Ez azt jelenti, hogy mind a négy nyelv autentikus szerződésnyelvnek számít, egyik sem mérvadó a másikkal szemben” (Szabari, 1996. 32).
1957-ben, az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés 217. cikkelye az Európai Tanács hatáskörébe utalta a nyelvi kérdéssel kapcsolatos szabályozás kidolgozását. A Tanács a Montánunióban megszületett döntést vette át, s ez alapján alkotta meg az 1958/1. sz. rendeletét, az ún. Nyelvi Chartát. Ez az Európai Közösségek ill. az Európai Unió nyelvhasználatát nyolc cikkben szabályozza, s rögzíti a hivatalos nyelveket és a munkanyelveket.
A Charta kimondja, hogy
“a közösség intézményeinek hivatalos nyelvei és munkanyelvei a francia, a holland, a német és az olasz” (1. cikk).
“Azok a dokumentumok, amelyeket a tagállamok vagy a tagállamok joghatósága alá tartozó személyek küldenek a közösség intézményeinek, a közösség bármely hivatalos nyelvén megfogalmazhatók. A választ ugyanazon a nyelven kell elkészíteni” (2. cikk).
“Azokat a dokumentumokat, amelyeket a közösség intézményei küldenek valamely tagállamnak vagy a joghatósága alá tartozó személynek, az illető állam nyelvén kell elkészíteni” (3. cikk).
“A rendeleteket és az általánosan alkalmazandó más dokumentumokat a négy hivatalos nyelven kell megfogalmazni[2]” (4. cikk).
“A közösség hivatalos lapját a négy hivatalos nyelven kell megjelentetni” (5. cikk).
“A közösség intézményei eljárási szabályzataikban kiköthetik, hogy speciális esetekben mely nyelveket kell használni” (6. cikk).
“A Bíróság nyelvhasználatának szabályait a Bíróság szabályzatában kell meghatározni” (7. cikk).
“Ha egy tagállamnak több hivatalos nyelve van, a nyelvhasználati szabályoknak – a tagállam kérésére – a tagállam jogának általános szabályaihoz kell igazodniuk” (8. cikk). (Andrássy György fordítása.[3])
Ezek közül a legfontosabb, hogy a tagállamok és ezek polgárai a hivatalos nyelvek bármelyikén fordulhatnak az Unióhoz, amely köteles a választ ezen a nyelven megadni, ha viszont az Unió fordul valamely tagállamhoz vagy annak polgárához, ezt az adott tagállam hivatalos nyelvén köteles megtenni. Lényeges az is, hogy a Charta kötelező érvényén túl lehetőséget ad arra, hogy saját ügyrendjeiken belül az Unió szervei részletesebb szabályozást dolgozzanak ki.
Az EU hivatalos nyelveinek egyenrangúságát és egyenjogúságát további, az Uniós intézmények ügyrendjeiben megfogalmazott határozatok is erősítik:
– A (Miniszteri) Tanács ügyrendjének 8. cikke szerint csak azokat az írásos anyagokat és tervezeteket vitatják meg, amelyek rendelkezésre állnak minden, a nyelvi szabályozásnak megfelelően érvényes nyelven. Sürgős esetekben azonban a Tanács egyhangúan másként határozhat.
– A Bizottság ügyrendje, melyet 1963-ban fogadtak el, kimondja, hogy a különböző üléseken vagy írásbeli eljárás keretében hozott határozatokat minden olyan nyelven meg kell jelentetni az elnök és a főtitkár aláírásával, amelyen kötelező érvényűek.
– Az Európai Parlament ügyrendje (79. cikk) úgy rendelkezik, hogy a parlament írásos anyagát minden hivatalos nyelven meg kell szövegezni, továbbá az egyik hivatalos nyelven tett nyilatkozatot minden hivatalos nyelvre és minden, az elnökség által szükségesnek tartott egyéb nyelvre le kell fordítani.
– Az Európai Bíróságon általában a francia nyelvet használják, viszont az eljárásrend 6. fejezete kimondja, hogy a felperesnek joga van a 12 hivatalos nyelv (Mint már fentebb említettem, ebben az intézményben az ír is ebbe a kategóriába tartozik.) közül kiválasztani az eljárás nyelvét. Az írásbeli érintkezésben és a felek közötti szóbeli kommunikációban, illetve a jegyzőkönyvekben is ezt a nyelvet kell használni, valamint a döntés is ezen a nyelven születik. (vö. Szabari, 1996. 32)
Mivel az Európai Unióban a nyelvi kérdés különösen fontos és érzékeny téma, a különböző csúcsértekezleteken – hasonlóan más fontos témákhoz – gyakran megerősítik az addig is érvényben lévő határozatokat. Ide tartozik, hogy az Európai Tanács 1995. június 26-i ülésén megerősítette a Tanács által 1995. június 12-én elfogadott következtetéseket a nyelvi különbözőségről és többnyelvűségről az EU-ban. A 13 pontból álló okmánynak a nyelvi szabályozás szempontjából különösen fontos pontjai a következők:
1. A Tanács megerősíti, hogy az Unió számára fontos a nyelvi különbözőség, amely az európai méretnek és identitásnak és a közös kulturális örökségnek fontos eleme.
5. A Tanács hangsúlyozza, hogy az Unióban szükséges megőrizni a nyelvi különbözőséget és előrevinni a többnyelvűséget, egyenlő tisztelettel az Unió nyelveire és a szubszidiáriusz elvére.
6. Azért, hogy az állampolgárok támogassák az Unió építését, szükséges garantálni, hogy az Unió nyelveit tekintetbe fogják venni, és hogy a tagállamok nemzeti jogával megegyezően és a közösségi jog tiszteletben tartásával mindenki egyenlően fog az információkhoz jutni.
13. A Tanács külön felhívja a figyelmet a hivatalos nyelvek és munkanyelvek egyenlőségének a fontosságára az Unió intézményeiben, ezek a német, a francia, az olasz, a holland, az angol, a dán, a görög, a spanyol, a portugál, a finn és a svéd, az Unió intézményeiben használandó nyelvi rendszert rögzítő, módosított 1/58. Szabályzatnak megfelelően. A Tanács felhívja a figyelmet az írországi nyelvnek az Európai Unióról szóló szerződés S cikke és a Dánia, Írország és az Egyesült Királyság csatlakozásáról szóló Szerződés szerinti külön helyzetére.
(A Tanács következtetései a nyelvi különbözőségről és a többnyelvűségről az Európai Unióban. EU. Doc. 7755/95. Nem hivatalos fordításban idézi: Gados, 1996. 41–2)
Ez az egyenjogúsági és egyenrangúsági alapelv – melyet a római, és a maastrichti szerződésben is megerősítettek – mind a mai napig érvényben van. Az Európai Unió szervezeteiben használt hivatalos nyelveknek tehát összhangban kell lenniük a tagállamokban használtakkal, azaz a tagállamok hivatalos, standard államnyelveivel. Az uniós hivatalos nyelvek egyenrangúsága tehát azt jelenti, hogy az EU-ban születő szövegeket (szerződések, irányelvek, határozatok, törvények, ítéletek stb.) minden hivatalos nyelven megfogalmazzák(!), s mindegyik “eredeti szöveg”, azaz egyik sem számít fordításnak. Természetesen a valóságban a legtöbb szöveg az angol és/vagy francia nyelvű eredeti fordítása.
Mint láttuk, az Európai Unió nyelvi joga jelenleg tizenegy hivatalos és munkanyelvet határoz meg, azonban az utóbbi terminusok semmilyen meghatározását nem adja, sem elméleti, s különösen nem gyakorlati síkon. Márpedig pont a gyakorlat az, amely egy nyelv státusára, használati módjára, s ezáltal tulajdonképpen a mögötte álló kultúra, gazdaság stb. egészére hatással van. Így aztán az Unióban kialakult egy olyan helyzet, amelyben elméleti szinten a hivatalos nyelvként elfogadott nyelvek egyenrangúak és egyenjogúak, a valóságban azonban mintha bizonyos nyelvek egyenlőbbnek számítanának. A hivatalos nyelv ebben a gyakorlatban az a nyelv, amelyet a hivatalos tanácskozásokon illetve a jogi érintkezésben kifelé, a külvilág felé irányuló kommunikációban használnak, amelyen megjelennek a különböző dokumentumok, közlemények, pályázati kiírások stb. A munkanyelv azonban a nem-hivatalos üléseken, illetve a belső megbeszéléseken, az előkészítés során és az EU-tisztviselők napi munkájában használatos. Az első számú munkanyelv sokáig a francia volt, melynek ma is kedvez, hogy az Unió intézményeit ezen a nyelven alkották meg és építették ki, de a különböző testületek földrajzi elhelyezkedése (Brüsszel, Luxemburg és Strasbourg) is e nyelv pozícióit erősíti (vö. Truchot, 1999. 183). Nagy-Britannia csatlakozásával – s rögtön tegyük hozzá: az Amerikai Egyesült Államok világszerte növekvő politikai, gazdasági és kulturális hatalmával – az angol is felzárkózott a francia mellé, sőt mára a második helyre szorította vissza.
Egy EU-ban használt hivatalos nyelv valódi státuszát tehát jobban kifejezi az, hogy munkanyelvként használják-e, és ha igen, milyen mértékben, milyen fórumokon. A soknyelvűség fenntartása viszont drága – az EU adminisztratív kiadásainak csaknem a felét emészti fel a fordítás és a tolmácsolás, az óriási fordító és tolmács apparátus foglalkoztatása –, a döntéshozatalt lassítja, nehézkessé teszi, éppen ezért sokan – különösen a bővítések idején – érveltek és érvelnek ellene. (A legtöbben ezt a tényezőt nevezik az EU nyelvi kérdésének.) A legemlékezetesebb idevágó eset 1994/1995 fordulójához kötődik, amikor az EU soros elnöki tisztét átvevő Franciaország európai ügyekkel megbízott minisztere, Alain Lamassoure, arra hivatkozva, hogy a belépő új tagok – különösen Finnország és Svédország – miatt a tolmácsolások költsége irreálisan megemelkedik, azt javasolta, hogy az Unióban használatos munkanyelvek számát ötre csökkentsék. A formális üléseken a felszólalások természetesen továbbra is saját nyelven történnének, ám ezeket csak az öt munkanyelvre, angolra, franciára, németre, olaszra és spanyolra fordítanák le. A tervezett egyszerűsítés ellen többen is szót emeltek – legelőször a hollandok és a görögök –, így végül minden maradt a régiben (Gados, 1996. 38–9. és Willemyns, 1997. 53.).
Megállapítható, hogy a gyakorlatban a francia nyelvnek 1973-ig kizárólagos szerepe volt az EK intézményeiben. Ezt egyrészt Franciaország II. világháború utáni elsődleges politikai funkciója indokolta, másrészt – ahogy már fentebb is utaltam rá – az az egyszerű tény, hogy a francia volt az egyetlen nyelv, amelyet az alapító hat állam mindegyikében oktattak. Az EK első bővítése után viszont bekövetkezett az angol és a francia nyelvi megoszlása. Anne Fosty vizsgálata (idézi: Truchot, 1999. 182) szerint 1985-ben a francia nyelv helyzete még szinte minden területen kedvezőbbnek mutatkozott, az angol viszont fontos pozíciókat (akár 50%-os nyelvhasználati arány) szerzett a külkapcsolatok, a tudományos kutatások, illetve az energiaipar (Euratom) területén. A többi területen a francia ugyan megőrizte vezető szerepét, de használatának aránya a korábbi 85%-ról 70%-ra szorult vissza. Anny Fost elemzéséből az is kiderül, hogy Görögország belépése – annak ellenére, hogy a görög tisztviselők gyorsan tudtak alkalmazkodni a francia nyelv használatához – inkább az angol nyelvnek kedvezett. Hozzátehetjük, hogy Spanyolország és Portugália belépése sem változtatott túlzottan a helyzeten, s bár egyesek az újlatin nyelvek előretörését várták e két ország csatlakozásától, valójában a nyelvek új megoszlása miatt a francia nyelvhasználat aránya tovább romlott. Mitterand elnök 1993-ban például levelet intézett Jacques Delors-hoz, az Európai Bizottsági akkori elnökéhez, amelyben panaszolta, hogy a francia egyre inkább háttérbe szorul az angol mögött.
Az a tény tehát, hogy a francia nyelv a világnyelvek közti kiemelkedő státuszát elveszítheti, erős ellenreakciót váltott és vált ki mind a mai napig Franciaországban. Ennek a szituációnak a legfőbb oka természetesen az USA növekvő gazdasági és nyelvi hatalma, amely a francia nyelvre, kultúrára, tudományokra és technikára, sőt egyesek szerint még a franciaországi jogrendszerre is hatással van. Erre a helyzetre a franciák EK-, ill. EU-beli hegemóniaigényük masszív fokozásával válaszoltak, s Nagy-Britanniával (de főként az angol nyelvvel) való rivalizálásuk is ide vezethető vissza (Klare, 2001. 71).
Jól reprezentálja mindezt az 1994-ben elfogadott új francia nyelvtörvény, pontosabban a francia nyelv alkalmazásáról szóló törvény.[4] A törvény – amelynek egyes cikkelyei szakemberek szerint az 1975-öshöz hasonlóan ellentétesek az Európai Unió különböző dokumentumaival is – széles elfogadásra talált a francia lakosság körében. A Sofres közvélemény-kutató még a végszavazást megelőző felmérése szerint a franciák 65 százaléka egyetértett azzal, hogy az állam jogszabályi úton is felvállalja a nyelvvédelem ügyét, s még szélesebb, 78 százalékos egyetértés mutatkozott a tekintetben, hogy az egyesült Európában többnyelvűség érvényesüljön, s ne az angol egyeduralma. Egyébként a franciák szerint a nyelvtörvény és az EU piacegységesítési törekvései között nincs ellentét, mivel az EU-jogszabályok arra is kitérnek, hogy a fogyasztónak szóló tájékoztatás – címke, elnevezés, használati utasítás – érthető legyen a számára, s ez értelemszerűen az adott ország nyelvén adott tájékoztatást jelent (vö. Magyar, 2001.).
Arra, hogy a franciák mennyire érzékenyek nyelvük nemzetközi pozíciójára, érdekes esetet említ Johannes Klare. Amikor 1999. január 1-jén a tizenöt tagállam közül tizenegyben bevezették az egységes valutát, az eurót, vita támadt arról, hogy mi legyen a valuta érvényességi területének találó elnevezése, mint pl. “espace monétaire européen” vagy “aire d’application de l’euro”. Az amerikai bankok javaslata az Euroland volt, amely analóg az olyan európai országnevekkel, mint Ireland vagy Finland. (Klare epésen megjegyzi: Disneyland is befolyással lehetett.) Az Euroland elnevezést természetesen először Franciaországba importálták, mindenekelőtt Eurolande írásmódban. A nemzeti érzelmű Académie Française persze kerek-perec visszautasította ezt a javaslatot, miközben arra a nem könnyen letagadható tényre figyelmeztetett, hogy “dollarland” és “sterlingland” sincs. A Francia Akadémia 1999. január 7-én végül is a “zone euro”-t ajánlotta, amely mára szinte mindenhol érvényre jutott (Magyarországon eurózóna), köszönhetően a pénzvilágban jól ismert analóg zone franc és zone mark kifejezéseknek (Klare, 2001. 80).
Érthető, hogy a franciák egyre inkább szeretnék, hogy nyelvük visszanyerje korábbi pozícióját a nemzetközi életben, s ezért mindent el is követnek. Ez a helyzet viszont olyan, mintha Európa többnyelvű kontextusa Franciaországot egyre inkább arra sarkallná, hogy síkra szálljon saját nyelve s egyúttal a nyelv által kifejezett kultúra megőrzéséért és támogatásáért. Franciaország nagy nemzeti öntudatával, sokat bizonyított szuverénizmusával speciális módon, támadólag reagált erre a kihívásra, nyilvánvalóan sokkal elkötelezettebb, sokkal konzekvensebb, sokkal öntudatosabb formában, mint más európai államok.
1990 októberében az EK tovább bővült – igaz, csak területileg. A német egység létrejöttével – noha az egyesülés komoly terheket rótt az NSZK-ra – Németország gazdasági és demográfiai súlya a Közösségekben még inkább kézzelfoghatóvá vált. A németek egyre inkább kényelmetlennek érezték, hogy nyelvük nem tartozik a munkanyelvek közé, s ennek egyre sűrűbben hangot is adtak. Ennek persze kevés kézzelfogható eredménye lett; például a Bizottság 1993. szeptember 1-jén formálisan megerősítette ugyan, hogy a belső használatra szánt bizottsági dokumentumok a jövőben az angol és a francia mellett németül is rendelkezésre állnak majd, a gyakorlat ezt a későbbiekben nem követte. Az EU-ban egyébként is az angol és a francia a meghatározó, legyen szó a kifelé és befelé irányuló kommunikációról, a levelezésről, az előkészítő anyagok vagy a munkaanyagok dokumentumairól, a szakértői tárgyalásokról és megbeszélésekről. Utóbbiak egyébiránt tolmácsolás nélkül folynak, ugyanis a brüsszeli EU-szakértők és tisztviselők mindegyike beszél és/vagy ért angolul és fanciául, tehát mindenki azt a nyelvet használja, amelyet jobban tud, a másikon pedig mindent megért.
A német Bundesrat végül keményebb lépésre határozta el magát: 1994. május 20-án határozatban szólította fel a Bizottságot, hogy biztosítsa a német nyelv számára a neki kijáró nyelvi pozíciót, hiszen a német nyelvhasználók közössége a legnagyobb az Unióban, Németország pedig az EU legnagyobb nettófizetője. “A német nyelvről az Európai Unióban” szóló határozatában (Entschließung des Bundesrates zur deutschen Sprache in der Europäischen Union) a Bundesrat üdvözli a Bizottság 1993. szeptember 1-jei döntését, viszont panaszt emel az ellen, hogy mindez a gyakorlatban nem valósul meg. “Kiemeli a határozat, hogy a német nyelvet gyakran éri hátrány a bizottsági munka során vagy a gazdasági körökkel és a hatóságokkal való kapcsolattartásban. Felhívja a figyelmet arra, hogy a német nyelvű térség az Európai Unió legjelentősebb gazdasági térsége, amellyel az EU belső kereskedelmének egy negyede bonyolódik. Ha a német nyelv továbbra sem kap nagyobb figyelmet, a lakosság körében csökkenhet az EU támogatottsága is. Olvashatjuk továbbá a határozatban, hogy a közép- és kelet-európai nyitás nyomán szintén megnövekedett a német nyelv jelentősége. A Bundesrat további intézkedéseket tart szükségesnek annak érdekében, hogy a német a gyakorlatban is egyenjogú és egyenrangú munkanyelv legyen. Arra kell törekedni, hogy az EU-intézmények minden munkaegységénél a referatúravezető vagy legalább egy munkatársa beszéljen németül. Növelni kell a német fordítók számát, hogy a napi munka során is mindig biztosítani lehessen a német nyelvű anyagokat” (Szabari, 1996. 34).
Maga Kohl kancellár is érzékenyen viseltetett a német nyelv uniós státusza kérdésében. Hivatali ideje alatt történt, hogy az EU-nál dolgozó német tisztviselőket utasították, ha az előterjesztéseket nem biztosítják német nyelven is, tagadják meg azok tárgyalását. A német gazdaság képviselői szintén hallatták hangjukat, a kis- és középvállalatok többször panaszolták, hogy hátrányban vannak francia és angol versenytársaikkal szemben, akik hamarabb hozzáférnek a különböző szabályozási dokumentumokhoz, és azokat már születésük idején megismerhetik, míg nekik ki kell várniuk a hivatalos fordítás megszületését, ami a bürokratikus ügyintézés miatt sokszor nagyon hosszú időt vesz igénybe.
1999 a “nyelvvita” szempontjából érdekes év volt. Az NSZK és most már Ausztria is tiltakozott az ellen, hogy az EU az informális üléseken csak az angol és a francia (tehát a gyakorlatban használatos érintkezési nyelvek) használatára koncentrál, így akarván a német nyelvi pozícióját gyöngíteni. Sokan, közöttük az újraválasztott német EU-biztos, Günter Verheugen is, a német nyelv ilyen mellőzésében versenyhátrányt láttak a német gazdaságra nézve. Tulajdonképpen az egész vita akkor robbant ki, amikor Finnország átvette az Unió soros elnöki tisztét és az uniós szabályoknak megfelelően az angolt és a franciát jelölte meg munkanyelvként a sajátja mellett a nem hivatalos miniszteri tanácskozásokra. A legfontosabb, tehát a külügyi, a gazdasági és a pénzügyi találkozókon viszont több munkanyelvet is elismertek. A németek és az osztrákok azonban szerették volna elérni, ha a németet minden találkozón munkanyelvnek ismerik el, s ezért többször is távolmaradásukkal tüntettek – jog szerint ok nélkül. Erre aztán még ugyanebben az évben, rendkívül élesen tiltakozott a spanyol és az olasz külügyminiszter is. Abel Matutes és Lamberto Dini azt követelték 1999. szeptember elején, hogy az informális külügyminiszteri találkozók tanácskozása alatt – ahol az angolon és francián kívül a német is munkanyelv – spanyolul és olaszul is tolmácsoljanak. Ebben a vitában Joschka Fischer utalt arra, hogy a német az informális külügyminiszteri találkozókon már évek óta harmadik munkanyelvként szolgál. Végül mind Fischer, mind Matutes beadták fejtegetésük egy részét – angolul (vö. Klare, 2001. 75).
Az Európai Unióban a demográfiai adatokat tekintve a német az első számú anyanyelv, 90 millióan, a lakosság 24%-a beszéli első nyelvként, míg az angolt, a franciát és az olaszt a lakosságnak csupán 16%-a. Egy uniós felmérés szerint azonban második nyelvként a polgároknak csak 8%-a tanulja a németet – a franciát, pláne az angolt sokkal többen[5]. Az is érdekes, hogy emellett görögül és portugálul szinte senki sem tanul. A németeknek így most az a legfontosabb feladata, hogy újra népszerűvé tegyék nyelvüket a többi európai uniós állampolgár számára, és ne csak az üzleti világban beszéljenek németül.
Az osztrák identitás Ausztria EU-csatlakozási tárgyalásai alatt leginkább az ausztriai némettel kapcsolatban kapott különleges hangsúlyt. Ausztria számára fontos volt, hogy önálló “osztrákságát” bizonyítsa, s így – legalábbis a csatlakozás előtt – nem kapcsolódott be Németországnak a német nyelv pozíciójáért vívott harcába, jóllehet a németek ezt nem tekintették barátságos lépésnek (vö. Szabari, 1996. 35).
Ausztria azonban ekkor még saját nyelvi változatának védelmével volt elfoglalva: a csatlakozási tárgyalások során mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy az EU-kommunikációban az ún. ausztrocizmusok[6] is használatosak legyenek. A csatlakozási szavazás reklámkampányában az óriásplakátok az “Erdäpfelsalat bleibt Erdäpfelsalat” szlogennel nyugtatták meg a szavazókat afelől, hogy a jövőben sem kell Quarktasche-t használni, feledve a Topfenkolatsche-t, vagy az étteremben Pfifferlingtunke mit Brötchenklöβen-t kérni az Eierschwammerlsoβe mit Semmelknödeln helyett (vö. de Cillia. 1995. 4).
Végül az osztrák csatlakozási szerződés ún. 10. sz. protokolljában 23 specifikus osztrák kifejezést vettek fel az élelmiszerjog területéről, amelyeket az EU-ban használt szövetségi német megfelelőjükkel egyenjogúként fogadtak el az uniós primerjogban. Ezt az osztrák politikusok nagy sikerként értékelték, a médiában azonban inkább ironikusan kommentálták.
A nyelvészek közül különösen Wolfgang Pollak kritizálta ezt a szabályozást. 1994. április 28-án a Standard c. lapban “Kommentar der anderen” című írásában “veszélyes miniatűrkompromisszum”-ról beszél, amelyben csupán néhány “demonstrációs ausztrocizmust” fogadtak el. Pollak szerint a szabályozás valójában kapituláció, mivel az ausztrocizmusok korlátozatlan elismerésének kellett volna bekövetkeznie. Ezért az EU-jogban rögzíteni kellene mindazokat a kifejezéseket, amelyekre az NSZK-ban és Ausztriában különböző standardvariációk vannak, s mindkettőt be kellene mutatni az EU hivatalos lapjában. Pollak tehát a kérdést a nyelv mögött álló kultúra szemszögéből elemzi, s ezért a 10. számú protokollt “nemzeti identitásra vonatkozó deficit”-ként határozza meg (vö. de Cillia, 1995. 8–9).
Az angol ma kétségkívül a világ legtöbbet használt nyelve, mintegy 500 milliónyian használják anyanyelvükként, s csak becsülni lehet azoknak a számát, akik második nyelvként tanulják. Európában[7] – miként Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában is – többnyire az angol az első az iskolai tantervekben (Wolff, 1998. 7). Ezek alapján úgy tűnhet, hogy az angol az a nyelv, amely világnyelvként lehetővé tudja tenni, hogy a globalizáció korában a különböző anyanyelvű emberek kommunikálhassanak egymással, s később az emberiség nagy részének második nyelvévé válna. Ennek a folyamatnak egyesek szerint az egynyelvű világ létrejötte lenne a valódi betetőződése.
Lehet, hogy bizonyos gazdasági, kereskedelmi, technikai, tudományos stb. okokból egy ilyenfajta egynyelvűség kívánatos lenne, de tudjuk, hogy ennek egyrészt maga a nyelv, a nyelvi változás az akadálya, másrészt nem biztos, hogy egy ilyen fatalista cél valóban az emberiség érdekét szolgálná. A gazdasági és kulturális globalizáció mára a mindennapok részévé vált, de ennek nem kell feltétlenül együtt járnia a nyelvi elszegényedéssel még akkor sem, ha a nemzetközi érintkezési nyelvek sorában ma messze az angol vezet. Dieter Wolff szerint (i.m. 8–9) az angol előretörésének kontextusában a nyelvi sokféleség megőrzése több alapvető okra is visszavezethető. Ennek mentén haladok a továbbiakban.
Kulturális uniformizálódás
Ha elfogadjuk, hogy a nyelv a kultúra legfontosabb részrendszere, de csak e részrendszeren keresztül lehet igazán elsajátítani a kultúrát, akkor egyenesen következik, hogy egy kizárólagossá váló világnyelv esetén végül csak egyetlen kultúra maradna. Az angol esetében ez egyértelműen az amerikai kultúra terjedését jelenti, s vele együtt az amerikai angol terjedését.
Az angol nyelv és amerikai angol változatának viszonyáról szólva érdemes ezen a ponton kissé elidőzni. Tudjuk, hogy ez a nyelv (is) jelentős tagoltságot mutat világszerte, s ezek közül a változatok közül a legnagyobb gazdasági hatalom az amerikai angol, tehát az amerikai médiák által közvetített, ún. CNN-angol mögött áll. Phillipson szigorú álláspontja szerint ez a nyelv voltaképpen a globalizáció szolgálóleánya és médiuma. A gazdasági globalizáció – bár rendkívül törékeny – viszonylag befejezettnek mondható, a katonai, a politikai és a kulturális azonban még tart. Egy ilyen folyamat mögött nem állhat egyszerre két standard, egy BBC- és egy CNN-angol, ezért a britek önmagukat csapják be, ha azt hiszik, hogy nyelvük versenyezhet az amerikai variánssal. A globalizáció tehát valójában amerikanizáció, amely egyrészt az USA hadseregének globális jelenlétéből fakad, másrészt abból, hogy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) és a hozzá hasonló testületek lényegében nemzetek feletti szervezeteket támogatnak, amelyeknél a kommunikáció nyelve gyakran az amerikai angol (vö. Phillipson, 2001, 2. pont).
Hogy az USA hegemóniája Európában is számottevő, jól példázza az alábbi történet. 1999 júniusában egy nemzetközi nyelvi konferenciát rendeztek, amely az “1989 – tíz évvel utána” címet viselte, azaz tíz évvel a közép- és kelet-európai alapvető társadalompolitikai változások után. Az ülésre magas rangú vendégek érkeztek, többek között Vaclav Havel, Tadeusz Mazowieski, Adam Mischnik, Orbán Viktor és Zbigniev Brzezinski. Utóbbi az USA-elnök Jimmi Carter külpolitikai tanácsadója volt. Brzezinski nagy feltűnést keltett a konferencia megnyitásakor tett nyers kijelentésével: Tíz évvel a kommunista rezsimek bukása után Európa még messze nem Európa. Európa még mindig “az USA egyik protektorátusa – politikailag, katonailag és kulturálisan” (vö. Berliner Zeitung, 1999. 06. 30. 11–2, idézi: Klare 2001. 79).
Jean-Louis Calvet volt az, aki felhívta a figyelmet arra a jelenségre, miszerint az egykori afrikai gyarmati országokat a korábbi gyarmatosítók nyelve továbbra is gyarmati sorban tartja[8]. Ennek analógiájára az angol előretörése a világ nyelv által történő gyarmatosítását jelenti. Ez természetesen azzal jár, hogy a nem angol anyanyelvűek (még azok is, akik az angolt igen jó szinten használják) hátrányba kerülnek azokkal szemben, akiknek az angol az anyanyelvük. Ez a hátrány kétszeres, egyrészt nyelvi, másrészt képzésbeli. Az, aki az angolt mint anyanyelvét beszéli, jobban ki tudja aknázni a nyelvben rejlő lehetőségeket, tehát differenciáltabban fejezi ki magát, s ezért sokkal sikeresebb is a kommunikációban. Ezzel egyidejűleg nem kell törődnie azzal, hogy megtanuljon egy nemzetközi nyelvet azért, hogy bizonyos információkat, ismereteket megszerezhessen: ezek legnagyobb része elérhető számára az anyanyelvén. Így már azt az időt is ismeretek megszerzésére fordíthatja, amelyet egy nem angol beszélő nyelvtanulással tölt, s akkor az ismeretszerzés anyanyelven történő hatékonyságáról még nem is beszéltünk. Nem véletlen, hogy a modern államok közül épp az angol nyelvűekben a legrosszabb az idegen nyelvek tanításának hatékonysága.
A nyelvi gyarmatosítás és a nyelvi imperializmus testvérfogalmak. Az angol nyelvi imperializmus munkadefinícióját Phillipson a következő módon írja le[9]: “(…) az angol dominanciáját a közte és más nyelvek között lévő strukturális és kulturális egyenlőtlenségek létrehozása és folyamatos újratermelése hangsúlyozza és tartja fenn. Itt a strukturális szó széles értelemben vett anyagi dolgokat jelöl (például intézményeket, a pénzeszközök elosztását), a kulturális pedig testetlen vagy ideológiai elemeket (például attitűdöket vagy pedagógiai elveket). Az angol nyelvi imperializmus a lingvicizmus egyik példája, amelynek meghatározása a következő: «olyan ideológiák, struktúrák és cselekvési módok, amelyeket a hatalomnak és a (mind materiális, mind nem materiális) forrásoknak nyelvi alapon meghatározott csoportok közti egyenlőtlen elosztásának legitimálására, kialakítására és újratermelésére használnak.»”
Az angol nyelvi imperializmusra hoz egy egészen szélsőséges példát a szlovéniai Zlatko Tiŝljar (idézi: Gados, 1999. 18), aki az EU-adminisztráció nyelvpolitikájáról 1994 és 1997 között szerzett tapasztalatairól írva beszámol arról, hogy a PHARE Democracy Programme ún. mikroprojektjeihez kért pénzügyi támogatásra helyi nyelven is lehetett kérvényt benyújtani, ugyanis azt nem Brüsszelbe, hanem az adott ország fővárosába küldték, ahol az EU-t képviselő bizottság döntött a pénzügyi támogatásról. Ha azonban elfogadták a tervet, a levelezés kötelező nyelve az angol lett, “még az országos központtal, a honfitársi országos képviselővel is”.
Ilyen és hasonló példákat természetesen Magyarországon is találhatunk. Ezek közül itt most csak egyet idéznék, melyet a Mobilitás programjai között, az interneten találtam [kiemelés tőlem]:
“Partnerkereső szeminárium Szlovákiában
Téma: az Ifjúság 2000–2006 programon belül a projektek megismerése; a szervezetek bemutatása és kapcsolatok kialakítása; ötletek cseréje; tapasztalatok megosztása az ifjúsági munka területén belül.
Helyszín: Szlovákia, Magas Tátra
Időpont: 2001. október 23–27.
Résztvevők: 8 fő; ifjúsági munkások; ifjúsági vezetők.
Résztvevő országok: Szlovákia, Németország, Magyarország.
Munkanyelv: angol (társalgási szintű ismeret szükséges)”
Mind a dialektológiában, mind a szociolingvisztikában érvényes tétel, hogy egy nyelv standardizációja a standardtól különböző változatokat hátrányos pozícióba juttatja, s ennek következményeként a nem-standard változatok beszélői nyelvüket a standardhoz “igazítják”. Sokak szerint ilyen nyelvi uniformizálódást eredményezne az angol kizárólagos világnyelvvé válása is, s ezzel a különböző nyelveken rendelkezésre álló kifejezési lehetőségek is erősen megcsappannának.
Az Európai Unió felismerte ugyan a nyelv jelentőségét a különböző kultúrák megőrzésében, és támogatja is ezeket, de nyelvpolitikájának azon a gyakorlati síkján, amely – valójában kidolgozatlansága miatt – egyenlőbbé teszi az angolt és a franciát a többi nyelvnél, saját alapeszméje ellen fordul, s lehet, hogy ez az ellentmondás egyszer majd időzített bombának bizonyul. A kontinentális Európa nagy részén ugyanakkor a fair play hírneve az angoloknak dukál. Phillipson (vö. Phillipson, 2001, 5. pont) szerint ezért az volna természetes, ha Nagy-Britannia is küzdene az EU hivatalos nyelveinek egyenlőségéért. Ebben a törekvésben szükség van az érvényben lévő értelmezési és fordítási szisztémák elemzésére, és olyan forgatókönyvek kidolgozására, amelyek hatékony és igazságos kommunikációt biztosítanak. Ily módon is megerősíteni az európai demokráciát, ez mindenkinek érdekében áll Európában – beleértve a briteket is.
A nyelvi kérdés, tehát az EU hivatalos nyelveinek egyenjogúságát és egyenrangúságát biztosító tolmácsolási és fordítási szolgálatának problémája egyre nagyobb terhet ró az EU-ra mind anyagi, mind elvi téren. Ez a mindegyik hivatalos nyelvről mindegyik hivatalos nyelvre történő közvetlen tolmácsolás az Európai Tanács, a Miniszterek Tanácsa és az Európai Parlament tanácskozásain kötelező, azonban gyakran nem teljesíthető gyakorlati és technikai gondok miatt. 11 hivatalos nyelv esetén ugyanis 110 irányban kell egyszerre fordítani, ha minden nyelvről minden nyelvre közvetlen a fordítás (vö. Gados, 1999. 15). Mint már fentebb említettem, a franciák 1995-ös elnöksége kezdetén Lamassoure miniszter öt munkanyelves javaslata elutasításra talált, sőt az EU még inkább megerősítette álláspontját a kérdésben, amennyiben megállapította, hogy “a nyelvek számának csökkentése csak növeli az Európai Unió polgárai és szervei közötti távolságot, amely már eddig is nyugtalanító méreteket öltött” (Szabari, 1996. 36).
Mindennek ellenére az EU következő bővítésénél a nyelvi kérdés hatványozottan fog fölmerülni, hiszen biztos, hogy a belépő országok mindegyike ragaszkodni fog ahhoz, hogy államnyelve az EU hivatalos nyelve legyen, ez pedig szinte megoldhatatlanná teszi a fordítás és tolmácsolás feladatait.
A nyelvi kérdés természetesen nem csak a fent említett szűk értelemben probléma, vitathatatlan, hogy jelentős hatása van a “nyelvi piacra”, az oktatás, a kultúra, a gazdaság stb. területeire. A nyelvi kérdés ezért a mindennapok szintjén, a hétköznapi emberek életében is jelentkezik. Megoldására természetesen már eddig is több javaslat született. A legtöbb ezek közül egy lingua franca forgatókönyvre épül. Ebben a forgatókönyvben két különböző nyelvű beszélő olyan nyelvet használ, amely egyiküknek sem az anyanyelve. Egy ilyen elképzelés természetesen több veszélyt is hordoz magában, melyek közül a legszembetűnőbb a kommunikáció hatékonyságának kérdése. Először is, mivel mindkettő számára idegen a nyelv, “a tökéletlen használat, amellyel élnek, valamint a bizonytalanság, amelyet tapasztalnak, anélkül adódik össze, hogy lehetőség nyílna a javításra” (Candelier et al, 1999. 252). Másodszor a kiválasztott nyelvi közeg nagymértékben elválik kulturális vonatkozásaitól, holott a jelentésben a kulturális meghatározottság fontos szerepet játszik. Ez persze két, különböző kultúrájú beszélő között félreértéseket fog okozni. Harmadik veszélyként említhetjük azt, amikor az egyik beszélőnek a lingua franca az anyanyelve, s így behozhatatlan előnyben van partnerével szemben, aki így véleményét, érveit kevésbé sikeresen tudja előadni, szándékait esetleg éppen ezért nem tudja kellő mértékben érvényesíteni (l. a fentebb mondottakat az angolról).
Európában a legismertebb lingua francák az ókori görög koiné, a középkori vulgáris latin és a szintén a középkorban keletkezett sabir, a Mediterráneum nyelve. A mai világ lingua francájaként az angolt szokták emlegetni, bár talán pontosabb volna nemzetközi nyelvnek nevezni, hiszen az emberiség történetében – legalábbis tudomásom szerint – mind népszerűségét tekintve, mind az összes beszélő számához viszonyítva a legnagyobb elterjedtségre tett szert. Mindezt a különbségtevést azért érzem indokoltnak, mert lingua franca olyan nyelv is lehet, amely senkinek sem az anyanyelve. Ilyenek a kihalt vagy a mesterséges nyelvek. Gondolom, hogy az Európai Unió nyelvi kérdésének megoldásában a kihalt nyelvek irrealitását nem kell sokat taglalni, a mesterséges nyelveknek viszont vannak esélyei, bár az angol pozíciói egyelőre kikezdhetetlennek tűnnek.
A mesterséges nyelv, vagy más elnevezéssel tervezett nyelv, nemzetközi nyelv, szerkesztett nyelv, (nemzetközi) segédnyelv[10] a különböző nyelvű beszélők közötti kommunikáció céljait szolgáló, közvetítő nyelv.
A mesterséges nyelvek azonban nem a mai kor gyermekei. Amint Umberto Eco rendkívül izgalmas könyvében (l. Eco, 1998.) olvashatjuk, a tökéletes nyelv keresése, azaz a bábeli probléma megoldása rendkívül régóta foglalkoztatja az embereket. A különböző megoldások gazdagsága meglepő, de azért szerencsére könnyen tipizálhatók. Leszámítva azokat a javaslatokat, amelyek az emberi nyelvekből próbáltak meg – gyakran spekulatív módszerekkel – az ősi, egyetlen, tehát ádámi nyelvre visszakövetkeztetni, két nagy csoportot különböztethetünk meg: a priori (filozófiai) és a posteriori (természetes nyelvi alapú) nyelvek.
Az a priori filozófiai nyelvek célja az, hogy a meglévő, egységes emberi fogalmak logikai osztályozása által megszerkesszék az ideális nyelvet. (Éppen ezért hívják őket fogalom-osztályozó filozófiai nyelveknek is.) Ezek nem a természetes nyelvek szerkezetére és elemeire épülnek, hanem egy nyelv előtti gondolkodás föltevésére, azaz arra, hogy a jelentés elsődleges a jellel szemben. Bár a létrejött tervezetek közül nem volt hosszú távú sikere egyiknek sem, kutatóik (Bacontől Leibnizig) az emberi gondolkodásról, fogalomalkotásról, a jelentésről stb. máig nagyon értékes kijelentéseket tettek.
Az a posteriori nyelvek története a XIX. század utolsó két évtizedében kezdődött. Egy a posteriori nyelv esetében az elvárás az, hogy nyelvtana legyen egyszerű és szabályos, ugyanakkor kövesse a természetes nyelvek nyelvtanát, szókincse emlékeztessen ezek lehetséges szavaira. A ma is használatos nemzetközi segédnyelvek kivétel nélkül a posteriori nyelvek, tehát a természetes nyelvek összehasonlításán és kiegyensúlyozott szintézisén, a forrásnyelvek közös tényeinek rendszerbe szervezésén alapulnak.
Egy a posteriori nyelv lehet (Fodor, 1999. 954):
homogén: egy nyelv leegyszerűsített, minimum változata (pl. az 1903-ból származó latino sine flexione, vagy a Basic English)
kompromisszumos: két különböző nyelv “egyesítése” (pl. az anglo-franca 1889-ből)
heterogén: több nyelven alapuló
eklektikus: a forrásnyelvek különböző nyelvcsaládokba tartoznak (volapük, eszperantó, ido)
egy nyelvcsaládba tartozók
zonális (pl. interszláv, intergermán)
naturalista: ezeket vagy prototípus-módszerrel szerkesztik, azaz a mai nyelvekben is élő elemek prototípusát keresik meg a latin alapján (pl. interlingua), vagy elemző-levezető módszerrel, azaz a közös elemeket kivonják az újlatin nyelvekből (pl. occidental). Ezekben a nyelvekben éppen ezért sok rendhagyóság és szabálytalanság található.
Fontos kérdés, hogy mi alapján rangsoroljuk az a posteriori nyelveket. Erre vonatkozóan azonban nincsenek biztos kritériumok. Két, egymással is szorosan összefüggő feltételnek azonban mindenféleképpen teljesülnie kell: minél egyszerűbb legyen, és minél szélesebb körben fogadják el. Természetesen a nyelvek semlegessége az elfogadás szempontjából döntő, nem véletlen, hogy a több-kevesebb sikert elérő a posteriori nyelvek mindegyike eklektikus. A következőkben ezeket sorolom fel (vö. Fodor, 1999. megfelelő címszavaival), bemutatásukban viszont csak a dolgozatom témáját tekintve fontos jellemzőkre szorítkozom.
Volapük (a. m. világnyelv): az első mesterséges a posteriori nyelv, amelyik jelentősebb sikereket ért el. Szerzője Johann Martin Schleyer katolikus prelátus 1880-ban adta ki első, teljes volapük nyelvkönyvét. Bár az angol, latin, francia, német alapú volapüköt 200 ezer ember beszélte a világ 40 országában, a gyakorlatban nem bizonyult életképesnek, az eszperantó megjelenésével számos volapükista az eszperantó híve lett.
Eszperantó (a nyelv neve egyszerűen Internacia Lingvo /ILO/): forrásnyelvei elsősorban az újlatin, germán és szláv nyelvek. Az 1887-ben született eszperantó a legsikeresebb mesterséges nyelv, amelynek nagy szociális bázisa alakult ki: az eszperantó beszélőközösség (“nem folyamatos etnikum”) folyamatosan fejleszti ezt a nyelvet. Így a különböző nyelvi rétegek: köznyelv, irodalmi nyelv, tudományos nyelv, zsargonok stb. is megjelentek. Az eszperantó területi változatainak kialakulása ellen több tényező is hat: egységes oktatás, Eszperantó Akadémia, írott sajtó stb. Eszperantó nyelven elérhető a világirodalom számos alkotása, vannak eszperantista könyvkiadók, folyóiratok. Több ország rádiója (pl. a Magyar Rádió) sugároz eszperantó nyelvű műsort, sőt az eszperantót használják a számítástechnikában is. Tudományos nyelvként 1925 óta alkalmazzák.
1954-ben az UNESCO határozatában ismerte el a mozgalom eredményeit, pozitív céljait. 1979-től a Nemzetközi Kibernetikai Szövetség hivatalos nyelve lett az angol és a francia mellett, 1985-től pedig a San Marino-i Nemzetközi Tudományos Akadémia (Akademio Internacia de la Sciencoj = AIS) első hivatalos nyelve. Az eszperantót alkalmazza még ezen kívül a Postaunió, a vasúti vállalatok, a PEN Klub stb.
A világ sok országában oktatják, Magyarországon minden iskolatípusban oktatható, egyenjogú nyelv. A budapesti ELTE-n lehetett a világon elsőként eszperantó szakot végezni, de ma már Európában a torinói, az Aix-en-Provence-i és a paderborni egyetemen is működik ilyen profilú képzés.
Ido: tulajdonképpen az eszperantó megreformált változata (1907), ugyanúgy autonóm-sematikus nyelv, de már vannak naturalisztikus vonásai, így a kivételek is egyre inkább megjelennek benne. A szókészletbeli legfontosabb változás, hogy számos eszperantó szót újlatin eredetűvel helyettesítettek, illetve új szavakkal cseréltek fel több eszperantó képzett szót. Az ido ma csak szűk körben használatos.
Occidental (1949-től interlingue): az általában agglutináló mesterséges nyelvekkel ellentétben flexiós nyelv, mely latin illetve újlatin alapú. Kiejtése, hangsúlya, helyesírása szabálytalan, sok benne a rendhagyóság. Az 1970-es évek vége felé még több occidental csoport is működött, mára azonban csak kevesen maradtak.
Interlingua: bár első olvasásra megérti, aki latinul tud vagy ismeri valamelyik újlatin nyelvet, az elsajátítása szinte ugyanolyan nehéz, mint egy természetes neolatin nyelvé, mert sok benne a szabálytalanság, a kivétel, tehát naturalista nyelv. Az interlingua tulajdonképpen 1950/51-ben megjelent nemzetközi nyelvtervezet, amely az IALA (International Auxiliary Language Association) munkájában részt vett szakemberek közös kutatásainak az eredménye. Az IALA eredetileg az optimális segédnyelv, az eszperantó elemzésére alakult, egy ideig vezetője volt André Martinet is. Az interlingvának ma is van néhány száz használója, szakkönyvek, cikkek, folyóirat-recenziók jelennek meg ezen a nyelven főként az orvostudomány területéről. Ezen kívül bibliográfiák, folyóiratok, sőt szépirodalom is.
Mára az a posteriori nyelvek közül valójában az eszperantó az egyetlen, amely “életben maradt” (tulajdonképpen élő nyelv), így a következőkben vázolandó, a mesterséges nyelvekkel kapcsolatos problémák tulajdonképpen az eszperantóra vonatkoznak.
Egy a posteriori nyelv a természetes nyelveken kifejezett tartalmak megfogalmazására alkalmas. “E gyakorlati előny persze elméleti korlátnak is tekinthető” (Eco, 1998. 312). Ugyanis a különböző nyelvek különböző módon szervezik a tartalmat, a nyelvi relativizmus tehát gond lehet egy nemzetközi segédnyelv számára. Ha azonban elfogadjuk, hogy létezik egy minden nyelvre kiterjedő tartalmi rendszer, akkor az valószínűleg a nyugati világ tartalmi rendszere lesz. Alapvetően az eszperantó is ezt követi, ám ez Európa szempontjából nem jelent problémát, szélesebb távlatokban pedig a valóság és a gyakorlat tulajdonképpen igazolja ezt a lépést. (Például Japán fejlődésének az alapja is egy indoeurópai közvetítőnyelv, az angol elfogadása volt.)
A másik gond lehet a nyelvi-nyelvjárási különfejlődés problémája, amely egy közvetítőnyelvben is ugyanúgy jelentkezhet. Az eszperantó hívei szerint, ha a nemzetközi segédnyelv “csak” segédnyelv maradna, ilyen mértékű változásokra nem kell számítani, továbbá a felülről ható ellenőrzés (l. fent) gátolja ezt a folyamatot.
Sokak számára szintén problémaként jelentkezik, hogy az eszperantó szótára kicsi a természetes nyelvek szótárához képest. Ez abból fakad, hogy a szóalkotás módjait is egyértelmű szabályok irányítják, így bizonyos szavaknak a szótárban való felsorolására nincs szükség. A szóalkotás sikerességéhez azonban magasabb szinten már némi alkotókészségre, hovatovább logikus gondolkodásra is szükség lehet.
Egy közvetítőnyelv akkor válik nemzetközivé, ha bizonyos extralingvisztikai okok ezt lehetővé teszik, sőt megkívánják. Ezek közül a legfontosabb a hagyomány (l. latin) vagy a nyelv mögött álló gazdasági, politikai hatalom (l. angol), de gyakran különféle tényezők együttes hatása is kiválthatja (l. a szuahéli esetében a kereskedelem és a gyarmatosítás!) a nemzetközivé válást.
Mára ilyen ok lehetne az, hogy számos jelenség (egyre fokozódó mobilitás, tömegtájékoztatás, világmédia…) alkalmas lenne egy kiválasztott segédnyelv elterjedését elősegíteni. Ezek közül kétségkívül a (nemzetközi) média a legmeghatározóbb, viszont ennek érdekében egyelőre az angol terjesztése áll.
Ennek ellenére a jövőben talán politikai döntés fogja elősegíteni a nemzetközi segédnyelv sikerének előmozdítását. Ennek természetesen különböző forgatókönyve lehet, de minden bizonnyal elősegítik majd olyan – főleg a nemzetállamok létrejöttében gyökerező – alapigazságok egyeduralmának a megbomlása, mint a nyelvi széttagoltság kárhoztatása, vagy a kisebbségi nyelvek tiszteletben tartásának igénye.
“Az összes közül az a Fontenelle által fölvetett és d’Alembert által az Enciklopédia bevezetőjében is hangoztatott ellenvetés tartja magát, amely szerint a kormányokat önzésük mindig megakadályozta abban, hogy meglássák, mi szolgálná az emberi társadalom egészének a javát. Még ha múlhatatlanul szükségünk volna is a nemzetközi segédnyelvre, az a világközösség, melynek a mai napig nem sikerült megegyeznie a bolygónknak a környezeti katasztrófától való megmentését célzó sürgős teendőkről, nem biztos, hogy fájdalommentesen be tudná gyógyítani a Bábel ütötte sebet.
Századunk azonban az élet minden területén olyan rohamos változásokhoz szoktat bennünket, hogy nem tanácsos könnyelmű jövendölésekbe bocsátkoznunk. Lehet, hogy éppen a nemzeti méltóság érzése adná meg az áttöréshez szükséges erőt: attól tartva, hogy az eljövendő egyesült Európában egyetlen nép nyelve válhat egyeduralkodóvá, azok az államok (vagyis egy kivételével az összes), melyeknek saját nyelvük elfogadtatására kevés esélyük van, síkraszállhatnának egy nemzetközi segédnyelv bevezetése mellett (Eco, 1998. 316–7).”
Hogy erre a kérdésre döntő hatással lesz-e az oly közel álló EU-bővítés, nem tudjuk, de az biztos, hogy az angol pozíciója most nagyon erősnek látszik. Magyarországon ez egész egyszerűen a nyelvoktatás szintjén is jelentkezik: a rendszerváltás óta az idegen nyelveket oktatók közül elsősorban az angoltanárok száma nőtt magasra, ez pedig a munkaerőpiac szempontjából szintén nem kedvez az eszperantó bevezetésének. Mindenesetre érdemes elgondolkodni azon, hogy az Európai Unióban nem kellene-e legalább az eszperantó használati jogát biztosítani, azaz az európai polgár jogává tenni, hogyha akarja, használhassa ezt a hídnyelvet az uniós kommunikációban is (Wacha Balázs nyelvész, eszperantista gondolata).
Azok, akik nem tartják reálisnak egy mesterséges nyelv bevezetését az európai kommunikációban – és lehet, hogy ebben igazuk van –, az angol státusának további erősödését jósolják még akkor is, ha az EU-ban talán mélyreható nyelvi reform lenne. “Az angol és néhány további nagy nyelv hosszabb távon tovább intézményesül majd az Európai Unióban, anélkül azonban, hogy a nyelvi sokféleség eltűnne Európából. Úgy vélem, a kis nyelvek is túl fogják élni a XXI. századot Európában. Biztosra veszem, hogy segíteni fogja őket ebben a technika, a fordítógépek fejlődése. Remélhetőleg a nyelvi jogalkotás eszményei már jóval korábban kiforrják magukat. Az EU nyelvi joga, ahogy én látom, már ennek a helyes nyelvi jognak valamilyen előképe. Úgy tűnik, hogy a nyelvi kérdés modern jogának érlelésében, csiszolásában Európa, akarva-akaratlanul, visszavette a kezdeményezést a fejlett világ más térségeitől” (Andrássy, 2002.)
A fentieket figyelembe véve az európai lingua franca problémájának megoldására három út mutatkozik:
Az első az Európai Unió jelenlegi álláspontja. Minden európai polgár őrizze meg anyanyelvét és tanuljon meg még 2-3 idegen nyelvet. Ezek közül az egyik legyen az adott polgár számára valamely okból fontos nyelv, a másik legyen egy szomszédos ország nyelve, az esetleges harmadik pedig legyen egy ritka nyelv. Az EU hivatalnokai értsenek meg mindent angolul, németül és franciául, ezek közül legalább az egyiket használják minden szempontból tökéletesen. Ez a megoldás tehát megőrzi a nyelvek különbözőségét, de sikere kérdéses a költségek és a hatékonyság szempontjából.
Mint láttuk a felmérések szerint az európai polgároknak több mint fele már ma is képes használni az angolt. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy tud is angolul.) A második megoldás tehát az angol nyelv mindenki számára kötelező alkalmazása lehetne. Ezzel a probléma az, hogy igen sok időt, pénzt és energiát követel, hiszen a nyelvtanulást minden generációval újra és újra el kell végezni. Ezenkívül hátrányt jelenthet a beszélő számára az angol anyanyelvűvel szemben. Ugyanakkor az angol a többi nyelvre fenyegetettséget is jelent, sokak szerint a jelenlegi nagy angol nyelvi hatás további növekedése bizonyos nyelvek sorvadásához, esetleg pusztulásához vezethet. Kétségtelen tény viszont, hogy a gazdasági és politikai erővonalak ennek a megoldásnak kedveznek.
A harmadik megoldás egy nemzetközi segédnyelv (tulajdonképpen az eszperantó) alkalmazása. Az eszperantó elfogadható, jó kommunikációs szintet biztosító elsajátításához kb. két-háromszáz munkaórára van szükség, tehát túl nagy erőfeszítés nélkül tanulhatná meg minden nemzedék újra meg újra. Az eszperantó nyelv egységét és állandó fejlesztését az Eszperantó Akadémia ellenőrizhetné és végezhetné. A megoldás hívei szerint ez a leghatékonyabb, a legolcsóbb és a legigazságosabb út, ami nem jelentene sem hátrányt, sem indokolatlan előnyt az EU egyetlen nemzete számára sem. Tény azonban, hogy ma ennek a megoldásnak az elfogad(tat)ása kevés reménnyel kecsegtet.
Andrássy György (2001): Nyelvek és nyelvi jog az ezredfordulón.
[www.jak.ppke.hu/forum/irodalom/nyjezr.htm]
Blanke, Detlev (2001): Planschprachen und europäische Sprachenpolitik. In: Sprachenpolitik in Europa. GIL (Gesellschaft für Interlinguistik), 2001/Oktober, 85–105.
Brozović, Dalibor (1998): A harmadik évezred nyelvpolitikájához. Elmélkedés az eszperantó igénybevételéről. MNyokt. IV. 4, 3–10.
Candelier, Michel–Batley, Edward–Hermann-Brennecke, Gisella–Szépe György (1999): Nyelvpolitikai irányelvek a jövő évezred számára. Idegen nyelvek az oktatásban. In: Szépe–Derényi, 251–271.
de Cillia, Rudolf (1995): Deutsche Sprache und österreichische Identität. In: Medien-Impulse. Dezember. 4–13.
[www.mediamanual.at/mediamanual/themen/pdf/identitaet/14decill.pdf]
Crystal, David (1998): A nyelv enciklopédiája. Budapest: Osiris. [454–7: Nyelvi tervezés.]
Eco, Umberto (1998): A tökéletes nyelv keresése. Budapest: Atlantisz.
Fodor István (főszerk.) (1999): A világ nyelvei. Budapest: Akadémiai.
Gados László (1996): Az egyesülő Európában társalogjunk vagy dadogjunk? Budapest: Hexaco GNH Kft.
Gados László (1999): Egyenes beszéd EU-nyelvügyben. Zalaegerszeg: Humán Európa Szövetség.
Haszpra Ottó (2002): Az Európai Unió közös nyelve – melyik? Magyar Nemzet. LXV/234, [2001. október 7.] 5.
Kasper, Christine (1997): Österreichisches Deutsch und andere plurizentrische Sprachen der EU: das Beispiel Flanderns. In: Muhr, Rudolf–Schrodt, Richard (szerk.): Österreichisches deutsch und andere nationale Varietäten plurizentrischer Sprachen in Europa. Wien: Hölder-Pichler-Tempsky, 127–146.
Kiss Jenő (1995): Társadalom és nyelvhasználat. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
Klare, Johannes (2001): Sprachenpolitik aus französischer Sicht. In: Sprachenpolitik in Europa. GIL (Gesellschaft für Interlinguistik), 2001/Oktober, 59–84.
Kontra Miklós (1997): Angol nyelvi és kulturális imperializmus és magyar tanárképzés. MNyokt. III. 3, 3–14.
Labrie, Normand (1999): Nyelvpolitika. In: Szépe–Derényi, 15–24.
Mac Mathúna, Liam (1999): Áthidalható-e a szakadék a “kevésbé használt” és a “kevésbé széles körben oktatott” nyelvek között? Az ír nyelv státuszának kérdése. In: Szépe–Derényi, 209–223.
Ninyoles, Rafael L. (1999): Társadalmi szerkezet és nyelvpolitika. In: Szépe–Derényi, 155–180.
Phillipson, Robert (1992): Linguistic imperialism. Oxford: Oxford University Press.
Phillipson, Robert (2000): European language policy: an unmet sociolinguistic challenge. Sociolinguistica, 14, 197–204.
Phillipson, Robert (2001): English and the world’s languages.
[www.hltmag.co.uk/nov01/sart1.htm]
Szabari Krisztina (1996): Az Európai Unió és a nyelvek. MNyokt. II. 3, 30–45.
Szépe György–Derényi András (szerk.) (1999): Nyelv, hatalom, egyenlőség. Budapest: Corvina.
Szépe György (1999): Az európai nyelvpolitika problémája. Új Horizont, különszám, 133–6.
Szépe György (2001): Nyelvpolitika: múlt és jövő. Pécs: Iskolakultúra.
Szépe György (2001a): Az európai “csatlakozás” néhány nyelvi vonatkozása. In: Szépe, 2001. 72–84.
Szépe György (2001b): A magyar nyelv helyzete az Európai Unióban. In: Szépe, 2001, 203–7.
Szerdahelyi István (1977): Bábeltől a világnyelvig. Budapest: Gondolat.
Truchot, Claude (1999): Az Európai Közösség nyelvpolitikájának kibontakozása. In: Szépe–Derényi, 181–196.
Urwin, Derek W. (1945): A közös Európa. Az európai integráció 1945-től napjainkig. Budapest: Corvina.
Willemyns, Roland (1997): Dutch in the European Union: The Language Policy of the “Nederlandse Taalunie”. Sociolinguistica, 11, 53–61.
Wardhaugh, Ronald (1995): Szociolingvisztika. Budapest: Osiris. [311–331: Nyelvtervezés.]
Wolff, Dieter (1998): “L’Europe sera multilingue ou elle ne sera pas” Megjegyzések az európai többnyelvűséggel és nyelvi uniformizálódással kapcsolatban. MNyokt. IV. 2–3, 3–11.
[1] A napóleoni háborúk végén a mai Belgiumban élő franciák (vallonok) holland uralom alá kerültek. Hollandiai Vilmos korlátozta a vallonok hatalmát, s a kálvinista vallást is erőteljesen szorgalmazta. 1830-ban a flamand és holland katolikusok fellázadtak és függetlenséget nyertek Belgiumnak. A vallási egységet azonban megbontotta a nyelvi különbség: Belgium francia orientációjú állam lett, s a különben a népesség nagyobbik részét adó flamandok csak a 20. században nyerték el nyelvi és társadalmi egyenlőségüket, ám a nyelvi alapú feszültségek a mai napig elő-előbukkannak (vö. Wardhaugh, 1995. 317).
[2] Szabari Krisztina felhívja a figyelmet, hogy a 4. cikk megfogalmazni (más fordításban: megszövegezni) szavát a fordítás szó tudatos kikerülése miatt használja a szerződés (i.m. 33).
[3] Andrássy, 2001. fordításának alapja: Regulation No 1, 1958, OJC 6.10.58.
[4] A törvény rendkívül privilegizált helyzetet biztosít a francia nyelvnek. Például a közvélemény tájékoztatását szolgáló feliratok és hirdetmények, a közszolgálat területén született szerződések nyelve csak a francia lehet, sőt az utóbbiakban nem szerepelhetnek olyan idegen kifejezések, amelyeknek van francia megfelelőjük. Ezenkívül előírja még, hogy a nem francia nyelvű rendezvények programját, dokumentumait francia nyelvű fordítással vagy összefoglalóval kell kiegészíteni (vö. Szabari, 1996. 35).
[5] Szabari Krisztina utal egy érdekes felmérésre, amelyet 1990-ben végeztek az EU különböző szerveinél dolgozó gyakornokok körében. Arra a kérdésre, hogy milyen hatása lenne Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország esetleges EU-csatlakozásának a nyelvek jelentőségére és rangsorára, a megkérdezettek 53 százaléka úgy válaszolt, hogy ez egyértelműen a német nyelv jelentőségét növelné az Unióban (Szabari, 1996. 35). Ehhez természetesen hozzá kell tenni, hogy Magyarországon viszont az utóbbi évtized az angol előretörését jelzi az idegennyelv-oktatásban (vö. Szépe, 2001. 76–7).
[6] Az osztrák német Austriazismen magyarul már megjelent ausztricizmus és ausztrocizmus formában. A magyarban meglévő analógiák (pl. ausztroszlávizmus) miatt az utóbbit tartom (érzem) helyesebbnek.
[7] Egy nemrégiben készített felmérés szerint az Európai Unió országaiban az angol a leggyakrabban beszélt idegen nyelv – a nem angol anyanyelvű EU-állampolgárok 41%-a beszéli. A második helyen, messze leszakadva a francia következik (19%), azután a német (10%), a spanyol (7%) és az olasz (3%). Ugyanakkor az is igaz, hogy az európaiak 47 százaléka nem beszél más nyelvet, mint anyanyelvét.
Összességében képes az angolt használni (anyanyelvként, vagy idegen nyelvként) az EU-lakosság 56%-a, míg a francia nyelvnél 35, a németnél pedig 33% a hasonló arány – írja összeállításában a L’Express című francia hetilap (2002. 01. 16. – www.pbkik.hu/eic/hirek/babel.htm).
[8] Calvet: Linguistique et colonialisme: petit Traité de glottographie. Paris, 1974.
[9] Kontra Miklós fordítása (1997. 3–4).
[10] Otto Jespersen ajánlotta még 1930-ban, az interlingvisztika alapmeghatározásában (vö. Szerdahelyi, 1977. 331).