Mi is az eszperantó? Szerkesztett, mesterséges nyelv, szemben az etnikus nyelvekkel. A nyelvtudomány érdekes oppozícióként említi, hogy vannak ún. etnikus nyelvek, amelyek ma “holt nyelvek" (ilyen pl. az ó- görög és a latin), és ismeretesek azok a tervezett nyelvek, amelyek eléggé kidolgozottak ahhoz, hogy beszélt nyelvvé váljanak, noha nem etnikai közösségek nyelvét jelentik (azaz senkinek sem az “anyanyelvét"). Az interlingvisztika több mesterséges nyelvet tart számon (volapük, ido, novial, interlingva stb.), közülük kétségkívül az eszperantó a legismertebb. Az 1887-ben Varsóban megjelent eszperantó még csak tervezet volt, nem nyelv, és kezdeményezője, L.L. Zamenhof doktor sem “nyelvként" alkotta meg. Eredetileg a puszta közvetítő eszközökként, korlátozott kódokként működő lingua francához, a sajátosan alakult pidzsin nyelvekhez hasonlíthatjuk. (A lingua franca olyan nyelvváltozat, amelyet eltérő anyanyelvű emberek használnak szokásszerűen, hogy megkönnyítsék az egymás közötti kommunikációt. Ilyen például a nemzetközi tengeri kikötők nyelve.) Az eszperantót Zamenhof doktor annak a területnek a “helyi használatára" szánta, amelyet a legjobban ismert: a lengyel-orosz határ mentén fekvő soknemzetiségű település lakóinak a mindennapi életviteléhez elengedhetetlenül szükséges kommunikációt kellett volna biztosítania, kereskedők, földművesek, kézművesek “segédnyelveként". Ezért a kezdeti alapszókincs is a latin, francia, germán, szláv nyelvből származik. Zamenhof Első Könyve (Unua Libro, 1887) összesen 918 morfémát tartalmaz. Az eszperantó sajátos struktúrája miatt a “segédnyelv" kezdeményezője nem szavakat vett föl az első szószedetbe, hanem szótöveket, toldalékokat és néhány önálló, ún. végződést nem igénylő szót. E lista 1894-re 2739 szavasra bővült az Egyetemes Szótárban (Universala Vortaro de la Lingvo Internacia. Varsovio). 1970-ben a Teljes Illusztrált Szótár (Plena Ilustrita Vortaro de Esperanto – rövidítve PIV – Paris, SAT) már kb. 15 000 szót regisztrál. Az azóta eltelt három évtizedben keletkezett, csak időszakonként regisztrált szavak száma egyelőre nem pontosított. Zömük kívülről, a forrásnyelvekből származik, de szép számmal akad köztük belső szóteremtéssel keletkezett szó is (szóösszetétel, szóképzés). Az alapjelentés az átvett szóalakkal kerül be a nyelvbe, de mindaddig csak potenciálisan, míg nem aktualizálódnak a kontextusban. A jelen esetben a kontextus a különböző nyelvet beszélők produktuma, tehát egy interlingvális visszaigazolásra van szükség ahhoz, hogy a szó ténylegesen megragadhasson a nyelvben. (A természetes nyelvekben a szót az etnikum korábban használja, mint ahogy azt a szótárak regisztrálják.) A szókészlet gazdagodásának ugyanazok a módozatai, mint amelyeket a természetes (etnikus) nyelvek esetében ismerünk: külső gazdagodás lehetősége a szókölcsönzés, a belső gazdagodás eszköze a szóteremtés. Már a zamenhofi alapnyelvtan 15. szabálya kimondja, hogy azok az idegen szavak, amelyeket minden nyelv közös forrásból vett át (vagyis a nemzetközi szavak), az eszperantó szókincsnek is részét képezik. A belső szóteremtés eljárásai közül az eszperantóra a komponenciális (szemantikai) elemzéssel kikövetkeztethető szóösszetételek jellemzőek. A belső szóteremtéssel létrehozott szavak interlingvális, interkulturális próbája a kontextusban megjelenő jelentés értelmezése, pragmatikai félre-nem- értése. Ezért mondjuk azt, hogy az eszperantó a posteriori tervezett nyelv. A kezdeti törekvés az volt, hogy egy szóalakhoz egy jelentés társuljon, éppen az egyszerűség kedvéért. Ma már az eszperantisták homonímákról, szinonímákról, poliszémiáról, metaforikus jelentésekről beszélnek.
Az eszperantó kezdeményezője, Zamenhof a fent említett Első Könyvében (Unua Libro) 16 szabályba foglalta össze a nyelv lényegét. Ma is ezt tekintik a nyelv első szintjének. A szófaji kategóriákat például sajátos végződések alapján szerkesztik. Így:
* szótő + o – főnév: tablo, homo, lando (asztal, ember, ország)
* szótő + a – melléknév: bona, bela, granda (jó, szép, nagy)
* az agglutinatív –j a többes számot jelzi, az –n a tárgyesetet, a –jn kapcsolat pedig a többes számú tárgyesetet
* az igéhez kapcsolt –as (jelen idő), az –is (múlt idő), -os (jövő idő) az igeidőt jelzi, az –us a feltételes módot, az –u a felszólító módot stb.
Az a tény, hogy az eszperantóban a végződések (inflexiók) elvont lexikális/grammatikai jelentésűek (tehát ha o-ra végződik a szó, akkor főnév, ha a-ra akkor melléknév, ha j-re, akkor az többes számú alak stb.) absztrakt mondatvázat alkot. A különböző nyelvet beszélők közös asszociációs képessége (vagyis, hogy egy adott végződés egy adott szófajt határoz meg) a sémát lexikális jelentésű elemekkel tölti meg. Ez pedig az interetnikus közvetítő nyelvek esetében igen fontos, ahol is a fogalmi/lexikális tudás, a logikai és pragmatikai értelmezések számottevően eltérhetnek. Miért van ez így? Fentebb már említettem, hogy a kategóriavégződéssel ellátott szóegységek szófajisága vitathatatlan, tehát mind az alak, mind a szintaktikai funkció egyértelmű – legalábbis így volt ez az eszperantó alapnyelvben. Ma a végződések szabadon cserélhetők (sőt, a hajdanvolt végződések önálló szóvá fejlődtek), addig menően, hogy megkérdőjelezhető, beszélhetünk-e egyáltalán szófajokról, amelyek lexikai jelentésében van valami közös, ugyanis a lexikai jelentés esetenként más szófaji jelleggel aktualizálódik – a mondatszerkezettől függően. Sőt, egyes elemek szófajisága éppen az aktualizált jelentéstől függ.
Az is igaz, hogy a Zamenhof által összeállított, alig valamivel több, mint 900 szógyökből, szóelemből álló “nyelvtervezet" még funkciójában sem ugyanaz, mint amire “megtervezője" létrehozta. Valahogy történt, de éppen azok a, kevés iskolát járt, egyszerű emberek nem tanulták meg, akiknek a kommunikációs nehézségeit szerette volna kiküszöbölni a “tervező", kezdeményező. Elsajátították viszont magasan képzett intellektusok, akik a gyorsan megtanulható és félreérthetetlen kommunikáció eszközét látták/látják benne. (Hadd jegyezzem meg, hogy a világhírű sakkozó Polgár-lányok az angol és az orosz mellett az eszperantót tanulták meg mint “segédnyelvet".) Ma már nemzetközi konferenciákon vitatják meg az eszperantó bővíthetőségét, az etnikus nyelveken született irodalmi műveket fordítanak le eszperantóra, sőt, “eredeti műveket" is írnak ezen a nyelven. Az idézőjelet azért használtam, mert az eszperantó nem etnikus nyelv, nem anyanyelv (A nyelv), de még csak nem is környezeti nyelv (B nyelv), amelyet a más ajkú egyén is tökéletesen elsajátítva munkahelyén, tanulmányai során stb. folyamatosan használ, olyannyira, hogy gondolkodni, érzelmet kifejezni is képes mind az A, mind a B nyelven. Az eszperantót néhány tízezer ember beszéli szétszórtan a világban (bár már vannak egyetemek, ahol tanítják, ilyen a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem is), az eszperantóul tudók közössége ma inkább exkluzív klubhoz hasonlítható, mint igazi nyelvi közösségekhez. Mert senkinek nem anyanyelve, de még csak választott B nyelve sem lehet – objektív okok miatt –, nem hiszem, hogy akad, aki ezen a nyelven gondolkodik, így irodalmi mű megalkotása esetén is inkább az a probléma: hogyan fejezze ki az alkotó a más nyelven született gondolatokat eszperantóul. Ez természetesen semmit sem von le a szellemi tevékenység értékéből. De az irodalom igényli az etnikai közösséget a maga kulturális, történeti, hagyományokat őrző hátterével. Ezzel pedig egyetlen mesterséges nyelv sem rendelkezhet.
Az eszperantót tehát lelkes és odaadó hívei “nevelték fel" és tették alkalmassá arra, hogy ma irodalmi műveket lehessen átültetni erre a nyelvre, eredeti verset és prózát is megbírjon, tudományos – főleg magával az eszperantóval foglalkozó – nyelvészeti dolgozatokat adjanak közre ezen a nyelven. Kétségtelen, hogy az eszperantó a legéletképesebb, legproduktívabb műnyelv.
MURVAI OLGA
| Induló magyar oldal | Rendezvénynaptár | Tanfolyamok | Könyvszolgálat |
| Eszperantó Alapítvány | RET-INFO hírszolgálat | Eventoj-újság | Reklámlehetőségek |