1. Általános bevezető
A. A nyelvi probléma szociopolitikai vetülete

Az feltétlen szükséglet, hogy az ember a helyi vagy nemzeti nyelven kívül egy vagy több más nyelvet is ismerjen, nem szorul magyarázatra: az emberi kapcsolatok az utóbbi évtizedekben olyan mértékben nemzetközivé váltak, olyan gyorsan és olyan nagy mértékben, hogy az egyszerű falusi ember is gyakran néz szembe nyelvi nehézségekkel. Az élet minden területén megjelent: a közfogyasztási cikkek használati utasításában, a rádióban, a televízióban, a turizmusban, a kereskedelemben és az iparban, a tudományos életben, a Harmadik Világgal való kapcsolatban, stb.

Az a tendencia, hogy a társadalmi élet minden megnyilvánulása nemzetközivé váljon, még kezdeti stádiumban van; az egy történelmi fejlődésnek felel meg. Gondoljunk a falu várossá, a város vonzáskörzetté, a vonzáskörzet országrészekké és államok egyesüléssé válására.

A fejlődés ma is tart: Nyugat-Európa egyesülése, esetleg Kelet-Európával együtt, vagy még tovább: Ázsiával, Afrikával, Dél-Amerikával együtt; nem mindig politikai, de mindenképpen gazdasági egyesülés. Ez mind több érintkezést jelent a különböző nemzetiségűek között, tehát legtöbbször másnyelvűek között... Ez a ma és a jövő útja.

De ennél több. A nemzetköziség új felfogása, a nemzetközi közösség, a nemzetközi kapcsolatok lépésről lépésre növekednek és érettebbé válnak. Mostanáig legtöbbször a nemzetköziség az egymás mellett élést jelentette, néhány kivételes, felülről irányított esettől eltekintve. Ez nyilvánvalóvá vált az Európa Parlamentben, ahol a nemzeti reagálás majdnem minden vitában megnyilvánul.

A "nagy" nemzetek még nem értik, hogy a valóban szövetségessé vált Európában az a fogalom, hogy "nagy" és "kicsi", már nem érvényes, vagy nem lenne szabad, hogy érvényes legyen, csak a határokon túli együttműködés minden lehetséges formában, a nacionalista vágyak és reagálások elhagyásával, beleértve a nyelvi és kulturális viszonyt is . A valóban európai politika ne mennyiségi, hanem minőségi legyen, lényegi tartalommal, nem a nemzeti érdekekhez hozzáadott valami, hanem valami új, mint a hogy a szivárvány is több, mint a színek egymás mellé rendelése. A színek léteznek, de különállásuk eltűnik az új egészben, amire figyelünk. A külön színek a alapos szemrevételezéskor előtűnnek. De léteznek! Európa ebben az értelemben fejlődjön, szerezze meg a saját identitását, hitelességét, egyéniségét.

Amit Európáról mondunk, a világ minden más egyesült politikai régiójára vonatkozik. Az új nemzetközi közösség létrejön, nagyon-nagyon lassan, de láthatóan, sőt világméretben is.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem említ semmiféle kontinenst, körzetet vagy nemzetet. Átlépi a határokat és nem a francia, az angol, a kínai, a fehér vagy fekete emberre, hanem az egyetemes emberre, az emberi lényre vonatkozik. A tudománynak, a technikának, az iparnak, a kereskedelemnek új nemzetközi felfogásra van szüksége és hozzájárulnak egy új tudatállapot létrejöttéhez. Az olyan fogalom, mint "nemzetközi szolidaritás" az emberek széles rétegeiből táplálkozik. A létrejövő nemzetközi közösség egy idő után erkölcsi alapot és megfelelő struktúrát teremt, mint például az "Új Gazdasági Rend". Mégis, valami alapvetően fontos hiányzik az egyesülési folyamat aktivizálásához: közös kommunikációs eszköz, ami hozzájárul a közvetlen emberi kapcsolatok létesítéséhez az egyenlőség, az egyenjogúság, az egyenlő méltóság, az egyenértékűség alapján...

De az emberi kapcsolatok megállapított nemzetközivé válásával és az új, nemzetközi közösség létrejöttével együtt a világban láthatóvá válik egy ellenkező tendencia: a saját identitás, a nemzeti, etnikai, a saját nyelvvel és kultúrával rendelkező sajátos embercsoporthoz való tartozás mind nagyobb öntudata. (Elég, ha az egykori Szovjetunió, Jugoszlávia vagy Csehszlovákia népeire gondolunk.) Elég, ha az Európai Közösség minden kis, vagy többé kevésbé gyenge nemzetiségére gondolunk, és bizonyára a nyelvi kisebbségek félnek, hogy kockáztatják, hogy az európai egyesülés miatt elveszítik saját kulturális önazonosságukat, ha egy-két "nagy" nyelv uralkodik felettük.

Ez a látszólag ellentétes tendencia jellemzi korunkat, de lényegében nem ellentétes. A saját öntudatra ébredés ösztönös védekezés az elveszítés, a semlegessé válás, személytelen elidegenedés ellen, legalábbis a fejlődésnek ebben a szakaszában. Ez az öntudtra ébredés már nem engedi - legalábbis jogilag -, hogy egyik nép a másik felett uralkodjon, akár nyelvükkel, akár kultúrájukkal, akár gazdasági erővel vagy politikájával. Minden természetes, homogén embercsoport a saját szerepét akarja játszani, olyannak akarja megismertetni és elismertetni, amilyen valójában és amilyennek ők mutatják be.

Ebben a látszólagosan ellentétes környezetben rejlik a nemzetközi nyelv problémája és következésképpen az új nyelvpolitika szükségessége. A hadászatilag és gazdaságilag erős nemzet, ha a másik felett uralkodik, teljesen természetesen a másikra erőszakolja a nyelvét, gondolkodásmódját, kultúráját, és ezt már nem fogadják olyan könnyű szívvel, mint régebben. Sajnos, ilyen helyzet továbbra is fennáll, de ez a múlt csökevénye, és az ilyen építmény repedezik, ropog.

A fogalom, mint egyenlőség, egyenjogúság, egyenértékűség nem olyan politikai konkrétumokban nyilvánul meg, mint egységes nemzet, hanem szabadon létesített és nem ráerőszakolt szövetség, nem tejesen önálló állam, hanem belülről autonóm szövetséges egyesülés, benne etnikailag különböző berendezkedéssel. Leggyakrabban a nyelv az etnikai elkülönülés jellemző megjelenési formája. A következőképpen összegezhetjük a mai politikai fejlődés nyelvi helyzetét:

– az élet minden területének nemzetközivé válása és a modern ember mozgékonysága nagyszámú kapcsolatot eredményez különböző nyelvűek között, ezzel együtt a nyelvismeret szükségességét is eredményezi;

– az emberi kapcsolatok egyidejű demokratizálódása már nem engedi meg, hogy a lakosság egyetlen felső rétege ismerjen egy vagy több idegen nyelvet, még inkább nem az Európai Közösségben, ahol hajlamosak a polgárok, a minden polgár Európájáról beszélni;

– azért, mert majdnem minden ország oktatási felelősei a lehető legnagyobb mértékben ösztönöznek idegen nyelv tanulásra és ennek érdekében a legmodernebb audió-vizuális módszereket és eszközöket alkalmazzák;

– megállapítható, hogy ezek gyakorlati eredménye sajnos egyáltalán nem áll arányban az óriási és nagyon drága emberi, időbeni, pénzbeni, iskolai, taneszköz befektetéssel, stb.

Nagyszámú komoly nyelvtudós és pedagógus bizonyítja ez utóbbi megállapítást, minden résztvevő, aki látott már nemzetközi összejövetelt, minden idegen országban járt utazó saját tapasztalatából leszűrheti ezt.

A helyzet oka kettős, egyrészt a tanulókon, másrészt a tanult nyelven múlik. Nem minden embernek van egyenlő tehetsége: néhánynak matematikához, tudományhoz, technikához, kétkezi munkához, másnak nyelvtanuláshoz, zenéhez, művészethez van tehetsége. A tehetség nincs intelligenciához kötve. Talán a matematikai zseninek semmi tehetsége sincs a nyelvtanuláshoz, talán fordítva. Ez biológiai tény! A tenni valamit motiváció nagyrészt az alaptehetséghez kötődik.

A második ok magában a nyelvben rejtőzik. A nyelv évszázadokon át vadon nőtt; mindenki saját ösztöne és fantáziája alapján írt és beszélt; különféle okok folytán ténylegesen sok felesleges komplikáció halmozódott fel a szabadon növekvő nyelvekben. Hivatalos intézmények néha közbelépnek a nyelv védelme érdekében, de általában az ilyen rendezések csak a helyesírásra (Hollandia), az idegen szavak eltávolítására (Franciaország), ábécé helyettesítésére (a gót a latinnal a német nyelvben) vonatkoznak, és nem érintik a belső nehézségek lényegét, a nagyszámú kivételt, a kiejtést. Néhány nagy nemzet, tudatában lévén nyelvük nehézségeivel, nagyobb siker nélkül egyszerűsített formáját produkálták, például Basic English, le française élémentaire, stb.

Egyetlen nemzeti nyelv nemzetközi második kötelező nyelvkénti bevezetése (például az angol vagy a francia) nem csak alapjaiban lenne igazságtalan és hátrányosan megkülönböztető, ellenkezne az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, de politikailag sem valósítható meg a nacionalista tendenciák miatt, amiről már korábban szóltunk.

A több nyelv használata, bár ez is a többire nézve hátrányosan megkülönböztető, mégis lehetséges lenne, ha ezeknek a nyelveknek az ismertsége elég széleskörű és alapos lenne; és ez az érzékeny pont, amit a kormányzat emberei valószínűleg nem vesznek eléggé figyelembe és mellőznek tudatosan vagy öntudatlanul. Nem elég mondani: "Tanuljon nyelveket!". A valóság és a tapasztalat azt mutatja, hogy kevés ember képes több nyelvet beszélni, legalábbis olyan szinten, hogy fontos témáról megfelelően tudjon tárgyalni, az idegen kulturális életbe be tudjon kapcsolódni, gyors szakmai vitában tudjon helytállni.

Tehát más utat kell keresni.


Vissza elore