Vélemények és ellenvélemények

A Közgyűlésen Reynald szenátor a bizottság nevében beszámolót tett 1923. szeptember 21-én. Összegezte a különböző nézeteket és igazolta az iskolákról és a telegráfiáról szóló végső határozat elhalasztását: "Joguk van további eredményeket várni. Időközben az eszperantó nyelv terjedése teljes teret nyer, hogy hasznosságát és erejét bizonyíthassa azokkal a sikerekkel, amelyeket el fog érni."

Lord Cecil a jelentés hivatalosítását támogatta, amiről ezt tartotta "mint az eszperantó nagy sikere" és javasolta az eszperantistáknak munkájuk bátor folytatását... "Az eszmei bizottságnak emlékeznie kell, hogy a világnyelvre nem csak az intelligenciának van szüksége, hanem mindenek előtt a népnek."

E két beszéd után, amit angolra és franciára fordítottak, az elnök szavaztatott a bizottság két javaslatáról. Az iskoláról szóló résznek az eszmei bizottsághoz való visszautalását 26 szavazat 2 (Norvégia és Svédország, az angol nyelv pártolói) ellenében fogadták el, a jelentés elfogadása egyhangú volt.

A Népszövetség az "Eszperantó, mind segéd világnyelv" c. jelentésének rendkívüli sikere volt. Néhány hónap alatt három angol és két francia nyelvű kiadás fogyott el. Egyetlen szövetségi jelentésből nem fogyott el ennyi. Hamarosan spanyol, olasz, német, portugál, finn, magyar, japán, román és másnyelvű fordítások jelentek meg.

Mert a Közgyűlés által elfogadott jelentésből hiányzik az összegező következtetés és gyakorlati ajánlás, a megállapításokat más- más fejezet végéről lehet visszakeresni:

Az első fejezet végén például a világnyelv általános problémáit vizsgáló jelentés írja:

A nyelvtudomány haladása a kívánatos nemzetközi nyelvről meglehetősen egységes fogalmat alkotott. Az eszperantó utáni próbálkozások hasonlítanak egymásra és ugyanazokon az alapelveken alapulnak... Túl meggondolatlan lenne abszolút értékítéletet alkotni a viszonylag kis véleményeltérésekről. Egyszerű nézetkülönbségekkel lehet magyarázni, egyik-másik, mint az Occidental vagy az Ido, nagy jelentőséget tulajdonítva annak, milyen benyomást tesz az írott szöveg egy nyugati olvasó számára, vagy mint az eszperantó, igyekeznek a minden nép számára a lehető legegyszerűbbet elérni, figyelembe véve a keletiek nehézségeit is. Az Esperantido és Occidental az Ido után keletkeztek, melyet szerzőik kritizálnak, szemére hányva, hogy "az eszperantóhoz képest visszalépés, melynek nyelvtanát egyszerűsítette".

A nehézség abban áll, hogy a nyelvészek, bár az alapelvekben megegyeznek, mégsem értenek egyet - és gyakran elég élesen - az alkalmazott részletekben, ami fontosabb elméleti szempontból, mint a gyakorlatban.

Amikor az ember javasolt reformok történetét tanulmányozza, mint az Ido vagy Esperantido, amik sok részletben ellentmondanak egymásnak, megijed, hogy elméleti tudósok bizottsága összeül, és mint az, aki 1907-ben az Idót javasolta, új módosító javaslatot fogalmaz meg, majd néhány év múlva újra módosítana, ugyanúgy vég nélkül. A világ érdeke, hogy egy segédnyelve legyen, és ne kettő vagy három, gyakorlati szempontból kevésbé kockázatos olyant választani, aminek van némi tapasztalata a kezdetétől és garanciája a tartós egységességre...

A főtitkárt megbízták első sorban a gyakorlati kérdés tanulmányozására, mely a tényeken alapul, különösen az eszperantó iskolai oktatásán. Úgy látszik, a könnyebbség ténylegesen a nyelvben van, melynek már nagyszámú híve van és kiállta a gyakorlati próbát. Az eszperantó valójában az a mesterséges nyelv, amit a legszélesebb körben beszélik világkongresszusokon, mindenféle összejöveteleken, utazás közben, nemzetközi hivatalokban, sőt színházban. Ez az élő nyelv tulajdonságaival ruházza fel, ami hiányzik a papíron létezőkből. Az érzések kifejezése lehetséges vele. 35 év alatt a nyelvnek stílusa lett. (Privat, 143-145. old.)

Amikor az Eszmei nemzetközi együttműködési bizottság ülésezett a következő augusztusban 1923-ban Genfben, ugyanabban az időben a nürnbergi Eszperantó Kongresszus a Szövetség határozatát vizsgálta, ami rá vonatkozott: "Az eszperantó oktatásának kérdése visszautalandó az eszmei együttműködési bizottsághoz, hogy ez a bizottság a világnyelv problémájának különféle oldaláról adjon véleményt." Senki sem várta, hogy a témát azonnal megvitatják, csak hogy hogyan kell eljárni. A bizottságban tudósok és irodalmárok tucatjai ültek. A Szövetség tanácsa választotta őket az egyetemi dimplomák, bibliográfiai viszonyok, múzeumi katalógusok, stb egységesítése problémái tanulmányozására.

A madridi tudós, Torres de Quecedo albizottság felállítását javasolta szakértők segítségével a mesterséges világnyelv ügyének tanulmányozására, mint más egyéb esetben tették. Ajánlatát azonnal visszautasították. A fruburgi (svájci) költő, Gonzague de Reynold hosszú támadást olvasott fel az eszperantó ellen és a latin nyelvet támogatta, melyet "a katolikus értelmiség ismer".

A francia Luchaire tanfelügyelő és a norvég tudósnő, Bonnevie kisasszony megállapította, hogy az eszperantó csak a kereskedelemben és a táviratozásban stb. lehet hasznos, de az értelmiségi kapcsolatokban, ami a bizottságokra vonatkozik, tanuljanak inkább idegen nemzeti nyelveket. "Az eszperantó konkurenciát jelenthet nekik." A belga művészeti miniszter, Destrée kijelentette, hogy szimpatizál azzal, hogy eszperantót a népeknek, de ne az értelmiségnek.

Wigmore professzor a latin nyelv ötletét támogatta. Ellene harcolt Périgord professzor, aki az angol és francia nyelvet részesítette előnyben, és az oxfordi Lowes Dickinson professzor, aki az eszperantó segédnyelvet részesítette előnyben és kijelentette, hogy a bizottságnak a témát komolyabban kell tanulmányoznia, mint egy délelőtt, mert a tagjai nem ítélhetnek meg egy nyelvet, amit nem ismernek. Lorents professzor, holland matematikus ugyanígy vélekedett.

De az elnök, Bergson professzor nem kívánta, hogy tanulmányozzák a témát. Léon Bérard francia miniszter kérte, hogy "fojtsa el az eszperantó nyomást". A híres filozófusuk az elnök székből közbenjárt és azt javasolta, hogy a bizottság jelentse ki, hogy a Népszövetségnek nem kell mesterséges nyelvet ajánlani: "Ne halasszunk újra. A Népszövetség kevésbé a filológiai véleményünket kívánta kérdezni, inkább ítéletünket, hogy a segéd világnyelv alkalmazása segíti-e a szerepe betöltésében. Kétségtelen, hogy egy műnyelv, mint az eszperantó nagy szolgálatokat tehetne. De hátránya is lenne. Megtudni, hogy az előnye nagyobb-e, mint a hátránya, hagyjuk, hogy az eszmei és erkölcsi erők döntsék el a tények fejlődése ismeretében. Nincs más mód megtudni, hogy a nagy újdonság kívánatos-e vagy sem. Az lesz, ha végül saját maga kényszeríti magát. A Népszövetség célja a népek közelítése, de nem mechanikusan a kommunikáció könnyítésével. A vasútnál és a telegráfiánál jobban az eszperantó sem tudja a lelkeket közelíteni egymáshoz. Ez csak az idegen nyelv tanulásának sikerül irodalmával és kultúrájával. Ellenkezőleg, a mesterséges világnyelv az idegen nyelv tanulást feleslegessé teszi. Akkor más senki sem tanulja azokat és elveszítik a lelkeknek a határokon át való közeledését. Ezért az a feladatunk, hogy az idegen nyelv tanulására ösztönözzünk és ne a mesterségesére. Lehet, hogy végül sikere lesz, de nem másokra, nem a Szövetségre tartozik ennek a mozgalomnak a segítése."

Azután az elnöki közbelépés után a bizottság szavazott. Hat szavazattal egy ellen és három tartózkodással visszautasították a mesterséges nyelv tanulmányozását. Nitobe doktor, a Népszövetség általános titkárhelyettese az elnök kérdésére válaszolva kifejezte a félelmét, hogy húsz év múlva a bizottság ezen döntése miatt nevetségessé válik, mert a tények vizsgálata azt mutatja, hogy az eszperantó elterjed a világon, és meg van győződve jövőbeli sikeréről.

A határozatot megfogalmazták és elfogadták a következő formában (ugyanolyan szavazatokkal):

Az eszmei együttműködési bizottságnak, megvizsgálva a nemzetközi segédnyelvi probléma különféle vetületeit, az a véleménye, hogy nem kell ajánlania a Népszövetség figyelmébe mesterséges nyelvet. Nem tagadja gyakorlati előnyeit, melyet a világméretű segédnyelvként való elfogadása adna, de az a véleménye, de a fáradozásának első sorban az élő nyelvek és idegen irodalmak felé kell irányulnia, mert az ilyen tanulmány az egyik a különböző nemzetiségű emberek intellektuális és világi közeledésének leghatásosabb módszere, ami a Népszövetség eszméje is. (Privat, 147. old.)

E határozat felolvasása három nap múlva a nürnbergi Eszperantó kongresszuson a nagyszámú hallgatóság hatalmas nevetéskitörését váltotta ki. Mi lett Lord Cecilnek a bizottság felé tett "emlékezni kell, hogy a segéd világnyelvre nem csak az értelmiségnek, de mindenek előtt a népnek van szüksége" ajánlásával? Nem csak a tudósok többsége visszautasította, hogy a témával foglalkozzon vagy a szakértőket hallgasson meg, de többségük nem is olvasta a Népszövetség elfogadott jelentését, amit ezzel fejeztek be: "A nyelv nagy erő és a Népszövetségnek jó oka van, hogy külön érdeklődéssel figyelje az eszperantó mozgalom előrehaladását, melynek következményei fontosak a világ erkölcsi egysége számára, ha elterjedése általános lesz." Mit gondolt volna Zamenhof doktor a Bergdoni szofizmus hallatán, hogy az eszperantó tanulása nem kedvez a nép barátságának, amikor az egésznek ez a célja és a tapasztalat is ellentmond neki?

Sokan a Szövetség küldöttei közül is nevetésre fakadtak, mert tudták, hogy az egész csak politika. Bergos professzor is bevallotta a kulisszák mögött, hogy nem tudott mit tenni, mert nála hivatalosan eljártak, míg ő maga évtizedekkel előtte nyilvános aláírással nyilvánította ki a szimpátiáját az eszperantó irányába.

A bizottság és az elnöke elérte, amit a hatalmasok reméltek tőlük: haladékot. Megjegyzendő, hogy majdnem mindegyik tag vallotta az eszperantó hasznát és a tényt, hogy győzhet. Csak nekik ne kelljen segíteniük. A társadalom természeti ereje döntse el. Doktor Zamenhof Coutourathoz írt levelében már 1906-ban megjósolta, hogy "a világ csak a bizonyított tények ereje előtt hajlik meg". Emlékezzenek vissza, hogy az akadémikusok még hosszan vitatkoztak a vasút jóváhagyásán, amikor a gőzmozdonyok már sikerrel működtek.

Egyébként a Népszövetség jelentése maga jelezte a veszélyt, ha új teoretikusok bizottsága nyelvi változtatási javaslatot hozna. A beavatkozás elutasításával az eszmei bizottság legalább elkerülte az olyan kalandot, mint az 1907-es Küldöttség.

De Léon Bérard francia miniszter nem elégedett meg ilyen lemondással. A bizottság elutasítását ellenpropagandaként kívánta felhasználni és ehhez arra volt szüksége, hogy a Népszövetség erősítse meg. Ez nem sikerült neki.


vissza elore